Tavaly ősszel, októberben egy régi vágyam teljesült: eljutottam Nápolyba. Elsőszámú dolgom volt, hogy igazi nápolyi pizzát egyek. Miután délután megérkeztem a kellemes melegbe, s a borzalmas, soha korábban nem tapasztalt zsúfoltságba, rögtön a via Tribunale felé vettem az irányt, itt vannak a legtöbb a legjobbakból. Azonban az Il Pizzaiolo del Presidentében egész egyszerűen - bár sokan voltak és több pincér is sürgött-forgott - egész egyszerűen nem vettek tudomást rólam. Leültem és bár többször is próbáltam odainteni magamhoz a pincért, nem sikerült, s amikor rámnézett és LEGYINTETT rám, betelt a pohár és sebbel-lobbal távoztam a rivális pizzéria, a Di Matteo irányába. Először azt mondta a srác ott, hogy menjek le a szuterénbe. Ott épp egy nagy család ebédelt, de a terem többi részén világítás sem volt. Tehát itt is épp a sziesztát gyakorolták, a pincérlány pedig el akart küldeni (!!!), aztán az idősebb férfi kollégája nagy kegyesen kiszolgált, egy, a szakács által sietősen összedobott, feltétjét tekintve finom, soupy (mert igen, levesesnek kell lennie a pizzának) lepénnyel, aminek azonban az alja igen nagy részen oda volt égetve.
[A Presidentének azért az a neve, mert Bill Clinton 1994-ben a G8 csúcson ott állt meg pizzázni. De az ő portréjával hivalkodik a Di Matteo is, szóval valószínűleg utóbbi tulajdonosának van köze az előbbiben zajlott látogatáshoz. Primitív dolog, de sajnos egész Nápolyból süt a primitívség, a bunkóság, amiért nagy kár.]
Nápolyból Sorrentóba, s onnan az Amalfi-parton át Salernóba mentem. Borongós, esős idő volt, az Amalfi-part, ami a világörökség része, így, felhősen is lenyűgöző volt, nyáron minden bizonnyal álomszép. Amalfiban - ami Nápoly közelségét tekintve nagyon meglepő - nagyon közepes pizzát ettem, nagyjából a pesti rendelttel volt egy kategóriában, de jó kis turistalehúzó ára volt... Egyetlen autentikus étterem nem volt a városkéában, látszott, hogy észak-nyugat-európai tömegigényeket akarnak kielégíteni.
Salernóból elindultam Paestumba, a 3 szépséges ókori görög templomhoz, végig zuhogó esőben. A templomok szabadon állnak egy körbekerített területen, mellettük múzeumépület, ahol a leletek vannak kiállítva: korsók, mozaikok, satöbbi. Befogadható, helyes kis múzeum, eső elől jó volt bebújni oda. Tervben volt még Caserta, a királyi palota, de ezt már a monszun miatt el kellett vetnem, inkább újabb nápolyi pizzakóstolást terveztem. Ezért egyenesen a Brandi nevű helyre, a Margherita pizza szülőhelyére. Ez a pizzéria távolabb esik a többitől, azaz a via Tribunale környékétől, a kikötőhöz és a színházhoz van közel. Persze, telt ház volt és újabb hihetetlen bunkósági élményben részesültem: miután közöltem a "portással", hogy egyedül vagyok és szeretnék fogyasztani, mondta, hogy a hely FULLon van. Egyébként nagyon idegesítő volt az, hogy olaszul kérdeztem, s a nápolyiak következetesen angolul válaszoltak. Miután így átnézett rajtam és többször elment mellettem, mintha levegő lennék, több brit nyugdíjast is bevitt az étterembe egy másik ajtón. A jó kurva anyját.
Zuhogó esőben érkeztem Rómába, ahol az ókori részen tervezett sétámról le kellett mondanom. Késő este indult a vonatom Bolzanóba, ahová reggel érkeztem és busszal jártam be a környező hegyeket, a Dolomitok egyes részeit: láttam a Geisler- és a Rosengarten-csoportot, valamint a Schlernt. Dél-tiroli pontosság, rendezettség, tisztaság fogadott, egyre szebb idő, elbűvölő táj, friss levegő! Teljesen helyreállt a lelki békém, minden nápolyi bosszúságomat feledni tudtam, ahogy a szerpentinen - volt, hogy a buszban egyedüli utasként! - kanyarogtam. A Dolomitok Európa egyik olyan tája, ahová egész biztosan még rengetegszer vissza fogok térni!
Ezután a teljesen elturistásodott, ám méltán dicsért Firenzébe utaztam, amit sikerült egész alaposan bejárnom. Belülről sem az Uffiziben, sem más jeles épületben ugyan nem jártam (nem volt most cél), de megismertem a várost, és tetszett. Pont. Egy nagy toszkánai-umbriai körút alkalmával sor kerül a belső szépségekre is majd.
És végül, ami nagyon szép pontot tett fel az egész i-re: Bologna! Nagyon megszerettem a várost, pedig csak néhány órát sétáltam ott. Ebbe persze két csodálatos fagyizás is belefért. Igazi csúcsgasztronómiai élmény volt, bármikor megismételném és idén szeptemberben bizony meg is fogom ismételni! Az egész óváros hangulata nagyon elragadó volt a piros-rózsaszín-narancsszín házakkal, a tereken üldögélő helyiekkel, különösen diákokkal. Amit sajnálok, hogy nem tudtam egy finom vacsorát elkölteni ott, de idén erre is biztosan sor kerül majd. Már nagyon várom. Édesanyámmal fogok utazni, az útvonal: Milánó-Bologna-Rimini-Ravenna-San Marino-Róma.
