Hétfőn reggel elég korán a kikötőben voltam már, és a felkelő nap sugaraitól megvilágított, a korábbiakhoz képest egy újabb és nemkevésbé szép arcát mutató tavon áthajóztam a Menaggióval szemközti Varennába. A Comó-i tó e keleti partján, ami ugyanolyan dombos-hegyes, mint a nyugati, fut a vasútvonal. Ezzel viszonylag hamar Milánóba értem, de ott nem jött elég hamar a szűkös pénzügyi keretemnek megfelelő vonatcsatlakozás, így kb. fél 4-re értem Stresába, a Lago Maggiore partjára. Ez a tó a 2. legnagyobb a Garda után és teljesen más, mint a Comói. Persze szintúgy gyönyörű. Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Comói vadabb, a hegyek karnyújtásnyira vannak, ezáltal sejtelmesebb is a szűkösség érzete miatt. Ez a tó lágyabb, egyben nyitott, nagyvilágibb. Enyhén kifli alakú, a felső egyötöde Svájchoz tartozik (partján az Arany Leopárd Filmfesztiválról híres Locarnóval), az alsó egynegyedénél van egy kiszögellése nyugatra, egyfajta öble, aminek a déli partján Stresa és Baveno, északi partján pedig Verbania és Pallanza városkák fekszenek. Stresáig a vonatból, ami persze a déli parton a dombokon halad, alig látni a tavat a magas fák és főleg a házak miatt. Aztán mikor lemész a vasútállomásról a partra, hát... gyönyörű. Az az érzésed, hogy egy tenger öblébe érkeztél. Az idő megint jó volt, kifejezetten meleg. A csomagomat előtte persze leraktam a restiben (az volt a megőrző) és elindultam a sétányon, a parton. Stresa páratlanul elegáns, hatalmas Belle Époque-szállodák, nagy kertekkel, ahogy köll.
A Comó-tóval ellentétben most sem idő, sem pénz nem volt arra, hogy csaknem végighajózzak (a csaknem itt a svájci határt jelenti, oda nem akartam most átmenni, mert ha én ott meglátok egy nagy tábla csokit, azt nem hagyom ott és az nem kevés pénz), hanem egy számomra nagyon érdekes sziget, az Isola Bella meglátogatása.
A Milánónak több püspököt, sőt a katolikus egyháznak egy november 4-én ünneplendő Károly nevű szentet is adó, Lombardiában kiemelkedő politikai-történelmi szerepet játszó Borromeo hercegi családnak Stresa és Verbania között ebben az "öbölben" 4 szigete volt: Isola dei Pescatori (avagy Isola Superiore), Isola Bella, Isola Madre és Isola San Giovanni. Most már csak az utóbbi 3 az övék, lévén hogy a Pescatorin 33-an laknak, egy kis falu van ott egy kis templommal és ezek a polgárok idővel önállósodtak. A Bellán egy kastély van egy függőkerttel és néhány házikóval, valamint szintén egy kis templommal. A Madrén egy kisebb kastély nagy botanikus kerttel. A San Giovanninin, ami már szinte a szemközti parton van, Verbaniához közelebb, szintén egy aprócska kastély van.
Tehát áthajóztam (5 perc alatt) az Isola Bellára, mit nem volt nehéz alaposan körbejárni. A képek a FB-n magukért beszélnek. A kastély és a tízteraszos kert (fehér pávákkal és fehér lovakkal, csodás szobrokkal, medencékkel, szökőkutakkal) a következő látogatásra marad, talán 2 év múlva. Jövőre még sajnos biztos nem.
Stresából későre értem Milánóba, elfoglaltam a belváros szélé lévő szállásom és bevetettem magam este 10 tájékán a városba. Hétfő este lévén nem nagyon tolongtak az emberek a fő utakon, elég csendes volt minden. A Viktor Emánuel Galéria (a híres, színes, elegens fedett korzó) környékén persze más a helyzet. Ott azért több ember volt. Az egyik bejáratnál, a szállásomhoz közelebb van a Scala, ami persze nem egy jellegzetes épület, sőt uncsi, de megnézve a repertoárt, hát tényleg tátva marad az ember szája... Gyakorlatilag az összes híres énekes és karmester, akit a Rózsavölgyibe befordulva a polcokon láthatsz, nem fogja kihagyni a dalszínházat ebben az évben. A főzeneigazgató pedig egyik kedvenc muzsikusom, Daniel Barenboim.
Mivel nagyon éhes voltam és kijjebb nem találtam éttermet, a Galleria egyik helyiségébe tértem be egy fantasztikus, általam parmezánnal jó bőségesen meghintett makarónira és egy tiramisúra. Aztán kimentem a túlsó oldalon és máris a kivilágított dóm csodálatos látványában gyönyörködhettem. Éjfél körül értem vissza a hostelbe, ahol sárga és fehér lányokkal, összesen 5-tel osztoztam a mixed dormon. A mixed dorm tehát miattam lett mix. :-) A lányok persze nem horkoltak és az utca is nagyon csendes volt, ellenben kb. 15 szúnyogot ütöttem le...
Kedd reggel még volt annyi időm, hogy az előző esti útvonalat napvilág is bejárjam és néhány fotót elkattintsak, s a dómba is bemenjek. A dóm egyébként felújítás alatt volt kívül, a tornya is fel volt állványozva, ugyanakkor a Madonna, ami aranyozott, szabadon volt hagyva. A teraszokra is, ahonnan páratlan a kilátás, tehát a következő látogatásomkor fog sor kerülni, ahogy Az utolsó vacsorát, ami egy itteni templomban van, akkor fogom megnézni. Összességében annyit tudok mondani, hogy Milánó tekintetében jók a benyomásaim, szerintem nem lehet annyira rossz ott élni, bár kétségtelen, hogy forgalmas, zajos nagyváros. De Olaszországban van. :-) Végül nem vonattal mentem ki a reptérre, mert az pont nem közlekedett, hanem busszal, így alkalmam volt a külső részeket is látni a jármű ablakából. Annak ellenére, hogy fúrják az 5-ös metrót, nem keveredtünk dugóba, pedig 11-kor indultunk, ami szerintem Pesten is forgalmasnak számít.
A gépem pontosan, 1-kor indult, így 3-kor már hazafelé tartottam Újpestre a 3-as metrón. Este pedig olyan vacsorát ettem a Vigyázó Ferenc utcai Mák Bisztróban, amit csak vonakodva cserélnék el egy olasz vacsorára... Úristen! Az a borjúmáj, az a kagyló, az a csokitorta!!! Vááá!!! Hát mennyei volt. Tudom, sznob vagyok, de nem is akarok megváltozni... :-) A pincérlányok és a pincérfiú pedig eddig a legtökéletesebb, legkedvesebb kiszolgálást nyújtották az összes sznob(abb) pesti étterem közül, ahol volt szerencsém megfordulni. Nagyon köszönöm!!! (Ide előbb fogok visszamenni azért, mint Itáliába.)
Összefoglalva: nagyon jól feltöltődtem, a minden korábbinál komolyabb anyagi befektetés ellenére pedig mindenkinek ajánlom a lombardiai nagy tavakat, nászútra is!!! Én is visszamegyek még mindkét tóhoz, ez biztos. Hogy nászút keretében-e? Na ez nem biztos... ;-)
