Volt lakótársam, a szintén a közszférában dolgozó Kati társaságában kerestem fel 3 napra az Örök Várost. Ráhangolódni erre az útra, melyet közel 3 hónappal korábban lefoglaltam a WizzAirnél, kevés időm volt. Megnéztem persze Woody Allen új filmjét, a Rómának szeretettelt, ami nekem 3/4 részben tetszett. A törtszám háttere az, hogy 4 szálon fut a történet (Woody Allennek, Penelope Cruznak, Ellen Page-nek és Roberto Benigninek is van egy-egy szála), s szerintem az utóbbi szál erőltetett és ezáltal felesleges. De a többi része engem szórakoztatott, Ellen Page-et - akiről kb. nyár eleje óta tudom, hogy egyáltalán létezik, mikor megnéztem a Juno című kedvesen idealista Oscar-jelölt filmet - pedig nagyon-nagyon csípem és nagyon-nagyon meg is dugnám. (Ez Woody mozijában a karakterével meg is történik egy autóban.)
Hogyan lehetett volna tehát ráhangolódni? Nyilván sok-sok, ott megfordult író útleírásából. De talán ehhez nem lett volna türelmem. Viszont (figyelem! ismeretterjesztés következik!) Federico Fellini Satyriconjával igen. (A másik, Rómához köthető filmje, Az édes élet a klasszikus jelenetével, amelyben Anita Ekberg a Trevi-kútban fürdik Marcello Mastroianni őszinte elragadtatására, már régen megvolt és nagyon szeretem.) Ezen kívül meghallgathattam volna Ottorino Respighi (1879-1936) zeneszerző Róma-trilógiáját. Ez 3 zenekari művet takar: Róma kútjai; Róma fenyői; Róma ünnepei. Ezeket következő, januárban esedékes utamig be fogom pótolni.
Péntek este érkeztünk meg szállásunkra, egy bed and breakfast típusú helyre, a Termini pályaudvartól 4 utcára. Nem voltunk maradéktalanul elégedettek, de csendes és tiszta, s főleg: nem hostel volt (lásd a menaggio-i élményeket a blog 17. bejegyzésében).
1. nap: Szombaton először két templomot néztünk meg. Rómában kb. 200 van és az útikönyvem is ajánlott belőlük 7-et, de ebből 2 nem esett útba (a San Giovanni in Laterano és a San Clemente) a 3 nap során, a maradék 5 viszont kétségtelenül élmény volt. A Santa Maria Maggiore egységes, barokk belsőjéről és középkori mozaikjairól híres (na meg, ahogy észrevettem, magyar nyelven is lehet itt gyónni), aztán jött a San Pietro in Vincoli, mely nem kis részt ókori romokból épült, azon a helyen, ahol Szent Pétert mártírhalála előtt megláncolták. A láncok az oltár alatt egy ereklyetartóban vannak, de ami az oltártól jobbra van, talán érdekesebb: Michelangelo Mózese. Ez egy valódi remekmű, nem nagyon tudok hozzátenni semmit: LÁTNI KELL.
Aztán egy hosszabb sor kiállása után a Colosseum 4 szintje közül a középső 2, azaz a császári/patríciusi lelátó és a plebejusi lelátó következett. Az alagsor és a nők/rabszolgák lelátója csak vezetéssel nézhető meg. A világ leghíresebb arénájánál szembesültünk először azzal, hogy bármilyen jónak tűnik az útikönyved, ha rendes leírást akarsz egy neves építményről, érdemesebb az utazás előtt az interneten begyűjteni az infókat.
Egy rövid, street food jellegű falatozás után továbbmentünk, hogy körbejárjuk a Forum Romanumot. Nemcsak a középkor, de nemrég még Mussolini útépítése is kártékony nyomot hagyott a hajdanán bizonyára félelmetes városközponton, amelynek így is borzongató atmoszférája van. Bár mi csak a felét láttuk, mert alkonyatkor, 6 óra előtt profi módon (síppal és hangszóróval) kezdték kiterelni a látogatókat a területről.
A Capitolium dombja felé vettük az irányt, ahol egy szép. szimmetrikus tér közepén Marcus Aurelius bronzszobra tekint le a városra, az egyik sarkában pedig a híres, Romulust és Remust szoptató anyafarkas szobor áll. Aztán a Vittoriano (az olasz egység hatalmas, taszítóan megalomán emlékműve), a császári fórumok romjai és Traianus oszlopa érintésével hazaandalogtunk. Ezen a napon kb. 10 kilométert gyalogoltunk - ekkor még jó időben.
Isteni tésztát s finom ház borát fogyasztottunk a Pastarito nevű pastaszentélyben. A tésztát és a feltétet is te választod ki és kedves, fiatal pincérek szolgálnak ki. Nagy volt az adag és kitűnő volt az ár-érték arány. Ha esetleg mennétek Rómába, hasznos felírni a címet: Via Gioberti 25.
Vacsi után sem untuk még a sétát, bejártuk a szállásunk környékét is, Diocletianus fürdőjének romjait is láttuk kívülről. Az alvással nem volt gond, nagyon elfáradtunk. De már ekkor megállapítottuk, hogy Róma tényleg utánozhatatlan, s a hangulata unikális. Izgalommal vártuk tehát a második napot.
2. nap: Esőfelhők gyülekeztek, így amennyire tudtunk, siettünk a Róma központjában lévő nevezetességek irányába, ám az első zuhé mégis pont akkor ért minket, amikor a Spanyol lépcső tetejére értünk, a kéttornyú templomhoz. Innen egy rövid fényképezkedés után átmentünk a Piazza del Popolo-ra, ahol a római nagyobb tereken már szinte obligát egyiptomi obeliszk mellett 3 templom is van, ebből az egyikben lévő Caravaggio-freskókban szerettünk volna gyönyörködni, de nem sikerült, mert épp mise volt és nem volt időnk megvárni a végét. Így aztán, továbbra is esőben menetelve visszamentünk a Spanyol lépcsőhöz, onnan pedig - egy isteni fagyi után, melyet a San Crispino-ban fogyasztottunk el - a Trevi-kúthoz, aztán felmásztunk a Quirinalis dombra, ahol a köztársasági elnök palotája van. Onnan továbbmentünk a Pantheonhoz, ahol jócskán elidőztünk, hiszen fantasztikus épületről van szó, aztán következett a Piazza Navona, majd a Santa Maria sopra Minerva templom, ismét egy hangulatos épület, Giotto freskóival és Sienai Szent Katalin sírjával. Ő egy, a domonkosrendiekhez kötődő szent, aki az avignoni fogság időszakában állt ki szavakkal és tettekkel a legitim pápa mellett. Aztán a Campo de' Fiori, egy nagy piactér következett, Giordano Bruno komor szobrával. Lementünk a Tevere partjára, ahol egy platánsor mellett haladtunk végig, ahol iszonyatos madárcsicsergés kísért végig minket, megérkeztünk a nap utolsó előtti állomásához, a Santa Maria in Cosmedin templomhoz, ahol a balatoni fürdőhelyeken is gyakran látható "jósgép" eredetijébe, Az Igazság Szája domborműbe tettük a kezünket. Nem kapta be, tehát igaz emberek vagyunk. :-) És még itt sem volt vége, mert a templom mögött megnéztük a Circus Maximus helyét - nos, itt híre-hamva sem volt romoknak, az egész egy nagy legelő, kissé csalódás. Aztán átmentünk a Tevere egyik hídján és máris a valóban (még így, sötétben is) kihagyhatatlan Trastevere negyedben találtuk magunkat. Sikátoros, nagyon bájos környék ez, megfogja az embert, de itt már nem barangoltunk sokat, az egyik nálam lévő útleírás ugyanis egy pici éttermet ajánlott a Piazza San Callisto 9/B alatt, ahol nagyon finom, más országokban szinte előállíthatatlan pizzát ettünk és a ház borát is megkósoltuk. A desszert viszont (a como-i mennyei panna cotta után - lásd a 17. bejegyzést a blogon) kissé csalódást keltő volt. De nem maradtunk éhesek, sőt, alig tudtunk visszavánszorogni a szállásunkra.
Egész nap, néha idegesítően esett, tehát ez a nap - bár élményekben nem maradt el az előzőtől - még fárasztóbb volt.
3. nap: 10 óra körül már a Szent Péter téren kígyózó, hosszú és gyorsan haladó sorban álltunk, hogy feljuthassunk a világ legnagyobb templomának kupolájába és lenézhessünk a városra. Azért a kupolával kezdtük, mert féltünk, hogy elromlik az idő és fuccs a jó kilátásnak. Végül csak késő délután borult be az ég kicsit. A kilátás fantasztikus volt, rengeteg volt a turista odafönn. Ezután a templom és az altemplom bejárása következett. Érdekes, hogy a bazilikában nincsenek jelentős műalkotások, két dolog emelendő ki: Michelangelo Pietája, amelyet üvegfallal védenek, amióta egyik fanatikus hazánkfia kalapáccsal leverte a Krisztus-alak lábfejét, illetve VIII. Ince pápa reneszánsz síremléke. Persze ettől függetlenül maga a hely lenyűgöző, s a főhajó közepén húzódik egy skála, ahol hozzá lehet mérni a világ nagy keresztény templomait a bazilikához. Az esztergomi főszékesegyház talán az 5. a sorban, ami igen előkelő helyezés szerintem.
A Vatikáni Múzeumokba, ami kb. egy tucat helyet takar, tele kincsekkel, már jócskán délután léptünk be. Amit nem akartunk kihagyni, az a Sixtusi-kápolna és Raffaello termei voltak. Előbbiben kb. 100 percet, utóbbiakban - zárás előtt, a múzeum termeit szó szerint végigfutva, az egyik udvarban megbúvó Laokoón-csoport előtt szó szerint csak szusszanásnyi pihenőt tartva - 10 percet töltöttünk. Ezután már zárt az egész komplexum, s nekünk is csengettek a vacsorához - ismét a Pastaritóban. Tehát a Vatikán nagy (igaz, kevésbé "híres") részére már nem maradt időnk, s az Angyalvárat sem közelről, csak a kupolából láttuk, tehát mindenképpen vissza kell térnünk egy napra még Rómába, mese nincs. Vacsora után indultunk a reptérre, éjjel 2-kor feküdtem le aludni Újpesten.
10 gondolat Rómáról:
1) Először szembesültem olyan esővel, amit nagyon nehezen viseltem. Nem az eső, mint olyan miatt, hanem mert 10 percig zuhogott, 10 percre elállt, aztán 10 percig csöpögött, aztán 10 percig dörgött és ömlött, aztán elölről az egész... Hogy ez speciálisan novemberi/olasz eső vagy novemberi ÉS olasz eső, azt nem tudom. De a második napunk élvezetesebb lett volna nélküle.
2) Amit rettentően hiányoltam: parkok! Szóval a medditerrán városok közül még mindig Madridban és Lisszabonban laknék a legszívesebben, Róma ebből a szempontból kizárt.
3) A belváros relatíve kicsi, könnyen bejárható gyalog, mi is csak a Vatikánba és onnan vissza közlekedtünk az A jelű metróval (van még egy B is, és most épül egy C - a régészeti feltárások miatt Róma nyilván nehezebb helyzetben van, mint Madrid, ahol 16 vonal van).
4) A Spanyol lépcső szerintem nevezetességként -csúnya szóval- túl van marketingelve. Oké, a környéke tényleg a művészek paradicsoma volt (jobbra tőle egy John Keats Múzeum is van), de szerintem a hely ma már nem múltja, hanem az életérzés miatt jelentős. Nyáron, egy balzsamos, borgőzös és szerelmes estén nyilván verhetetlen, ősszel, tócsákkal és virágládák nélkül verhető. S a Trevi-kútról is ugyanezt gondolom.
5) Kiábrándító a rómaiak, mint vendéglátók mosolytalan közönyössége, ami - ha összehasonlítást teszek más, korábban felkeresett városokkal - már bunkóságnak minősítendő. Ahogy Marci komám fogalmazott, aki menyasszonyával járt ott nem is túl régen, azt lehet érezni, hogy a rómaiak "beleültek a készbe", azaz megszokták, hogy 2000 éve az megy, hogy ha egy turistának valami nem tetszik, akkor sincs semmi gond, nem kell megváltozni, mert 10 vagy épp 100 másik jön azonnal a helyére. Bár voltak üdítő kivételek, ez bennem is megfogalmazódott.
6) Az eddigi legdurvább "bunkósági élményem" is ehhez a városhoz köthető: a Szent Péter bazilika altemplomában esett meg, ahol éppen a névadó szent sírja előtt álltunk és egyszer csak egy foghegyről odavetett "Excuse me"-val egy rőthajú (valószínűleg angol) idegenvezető fickó szabályosan kiszorított minket a sír elől, hogy elmondhassa a mondandóját a csoportjának. Mielőtt valaki félreértené: nem az arrébbtessékelés ténye, hanem annak stílusa volt felháborító. Hiszen semmibe nem került volna a következő néhány szó: "Excuse me, would you be so kind to step aside for a couple of minutes? Thank you."
7) Rengeteg az étterem, de jó drágák is, frekventáltabb helyen egy sima, Margherita pizza is 12 eurónál kezdődik. Érdemes tehát a főbb nevezetességektől, főutaktól messzebb eső kis helyekre koncentrálni, esetenként 5 euróval is olcsóbb ugyanaz. A kiszolgálás rendben van, bár a kártyás vásárlás nem olyan elterjedt, mint Európa északibb felében. Fagyit, ha Olaszországban vagy, évszaktól függetlenül enni kell. Olvasmányaim alapján kerestük fel a legjobbnak tartott fagyizót, a San Crispinót, melynek címe Via della Panettiera 42. Tartósítószer- és színezékmentes termékek, amelyeket nem tesznek tölcsérbe, csak műanyag pohárkákba, hogy a tölcsér aromája ne befolyásolja az ízhatást. Mindenképpen érdemes beállni pár kenet nyalánkságra. (Nem beülni, mert -ősszel legalábbis- nincs ülőhely.)
8) A Sixtusi-kápolna maga a csoda. Ez nem túlzás. Akkor is megéri a 15 eurót, ha mást nem akarsz/tudsz (nálunk nem a nemakarás, hanem a nemtudás játszott) megnézni Vatikánvárosban. Mivel az útikönyvek elnagyolják, feltétlenül megéri részletes leírást keresni róla a neten és tüzetesen megvizsgálni az összes freskóját. S lehetőleg olyankor menni, amikor kinn erős a fény, mert belül - azon túl, hogy nem lehet fényképezni - a villanyokat sem kapcsolják fel, tehát az amúgy magasan lévő ablakokon beáramló fényben bízhatsz csak.
9) Pozitívum Párizzsal szemben, hogy minden fontos dolog ki van írva angolul. Párizzsal és Madriddal szemben pedig még inkább pozitívum, hogy sokan beszélnek is angolul! Én tudok olaszul, de Katinak ez a tény könnyebbséget jelentett.
10) Először 2000-ben figyeltem meg Velencében, hogy az olasz cicák nem állnak rosszul testsúly tekintetében. A Palatinus domb oldalában figyeltem fel egy kerítés mögött két fényes szőrű, husi macskára. Ekkor zajlott le Kati és köztem a következő párbeszéd (aki nem ismeri Katit, annak csak annyit mondok, hogy ő nem egy táncoskomikus típus ugyan, de olyan szókreációi vannak, hogy néha hasamat fogom a röhögéstől):
- Nézd csak, milyen kövérek ezek a macskák! Ilyen húsos állatot nem látsz Magyarországon!
- Persze, mert ezek jól vannak táplálva. Jóléti állam, jóléti macskák!
Ennyit tehát Itália szívéről. Ez pedig az idei év utolsó blogbejegyzése. Hűséges, alapos olvasóimnak és a bejegyzésekbe néhanapján és csak felületesen beleolvasóknak egyaránt köszönöm a nem lankadó figyelmét! 2013-ban ismét jön a Sapka és Funchal!
Eképpen nincs más hátra, mint ismertessem azt, hogy -szándékaim szerint és lehetőségeimtől függően- jövőre mikor és hová fogok utazni, azaz milyen helyekről fog megjelenni útleírás e felületen.
JANUÁR: Varsó (Lengyelország) - repjegy lefoglalva, tehát biztos
MÁRCIUS: Lisszabon és környéke (Portugália), Zaragoza - Pamplona - Barcelona (Spanyolország), Montpellier - Lyon (Franciaország) - repjegyek lefoglalva, vonatjegyek intéződnek, tehát biztos
JÚNIUS-JÚLIUS: Erdély szíve - barátokkal, még függőben ÉS Oslo, Sogne-fjord, Bergen (Norvégia) - látogatás, még függőben
AUGUSZTUS: Montenegró tengerpartja, Dubrovnik (Horvátország) és Mostar (Hercegovina) - családtagokkal, tehát szinte biztos
DECEMBER: Hága, Delft, Rotterdam (Hollandia) és Antwerpen (Belgium) - látogatás, még függőben
