Amszterdamban már harmadszor jártam. 2001-ben megnéztem a legfontosabb nevezetességeket, ideértve a 3 nagy múzeumot: Rijks-, Van Gogh és Stedelijk. 2011-ben ismét a Van Goghban találtam magam, ami már nem volt akkora élmény, mint 10 évvel azelőtt, ekkor a különlegességet az jelentette, hogy a piroslámpás negyed szélén laktunk egy hostelben, és láttam a lányokat este, a kivilágított kirakatokban. Most tehát a belvárost szinte el is kerültem. Szállásadóm ingyenjegyet biztosított nekem a portugál zsinagógába. Egy alacsonyabb, 2 méteres fallal körülvett nagy épület ez, teljesen eredeti berendezéssel, részletes audio-idegenvezetéssel, mind a szefárd zsinagóga belsejét, mind a falat képező egyén helyiségek sorát (mikve, rabbinátus, iskola, titkárság, raktár, stb.) tekintve.
A portugál zsidó közösség 90%-át a nácik deportálták, a megmaradtak azonban őrzik a hagyományt. Az épületet csodával határos módon érintetlenül hagyták, miután a hollandok meggyőzték őket a történelmi jelentőségéről. Elég sok időt eltöltöttem itt és nem bántam meg. A belépő érvényes volt a szemközt lévő Zsidó Történeti Múzeumba is, de annyira lefáradtam a zsinagógában, hogy arra már nem jutott energiám. Pedig biztosan izgi lett volna. Az igazság az, hogy sok időm sem volt már, mert gyorsan átvágva a Központi pályaudvarnál a nyugati szigetek közelében találtam magam. A Nyugat-indiai társaság egykori székházánál majdnem elütött egy biciklis, megúszva a balesetet folytattam utamat a Haarlemstraaton - ez a környék nekem nagyon bejött, aranyos kis boltok, nyüzsgés, pezsgő élet. Betértem az egyik sajtboltba is és egy rendkívül finom 1000 napos sajt nevű csodát vettem szuvenírnek otthonra. Nagyon jól tettem. A sajtboltban - ahogy a delftiben is - mindent meg lehetett kóstolni. Éltem a lehetőséggel...
Ezután következett a nap egyik fénypontja: A Herceg Szigete (Prinseneiland), amit apró hidak kötnek össze a Haarlemstraat környékével és a szomszédos szigetekkel is. Békés, kedves hely ez, műteremlakásokkal, luxusapartmanokkal és két, egymást középen keresztező utca az egész. Nagyon kellemes volt a belváros zsúfoltsága után ott sétálni, emberrel jóformán nem is találkoztam. Minden városban vannak ilyen helyek, ahol a turistaáradattól nem egészen negyed órára egy teljesen más környezetben találja magát az ember. Velencében is van ilyen! Pedig ott aztán van tömeg... A szigetelés után délre vezetett utam, át a Jordaan nevű nagyon hangulatos és szintén zsúfoltságmentes egykori zsidónegyeden, az egyik félreeső csatorna partján észrevétlenül megbúvó Szent András-udvarba (Sint Andrieshofje). Ez a legrégebbi megmaradt kis udvar a Begijnhof után, természetesen lakott, ezért elvárt a teljes csendben lét. Kis padok vannak, amin megpihenhet a fáradt utazó.
Ekkor már benne jártunk a délutánban, úgyhogy öles léptekkel haladtam az Amszterdamban nekem immáron kihagyhatatlan Sampurna nevű indonéz étterembe, ahol a világ egyik legkedvesebb pincérnője, az indonéz származású Gerda szolgál fel. Ez most is így volt, bár Gerda láthatólag igen fáradt volt, sok volt a vendég. Ám mindneki nagyon elégedett volt. Nem is csoda. Nagyon szeretem ezeket az ízeket, egy elég nagy tálat kértem, mindenféle jóval, mindenféle jó szószban. Miután jóllaktam, a nap zárásaként a Rijksmuseumtól keletre fekvő városrészt, a De Pijp negyedet látogattam meg. Régi munkásnegyed ez, a Heineken sörgyér környékén, nagyon szép utcákkal, bár persze más stílusú házakkal, mint a belső csatornák partján lévők. Mindenesetre a jó idő is meghozta a kedvemet, hogy ott barangoljak és üldögéljek kicsit a negyed "tüdejében", a Sarphatiparkban. Ezután pedig hazasétáltam, s korán lefeküdtem, hiszen másnap korán reggel elindultam Észak-Hollandiába vonattal.
