Reggel 9-kor indultunk egy 7 üléses autóval (egy koreai házaspár, egy orosz házaspár és a fiatal grúz sofőrünk társaságában) Tbiliszitől nyugatra, a Kura (Mtkvari - ugye Tbiliszi folyója is) és az Aragvi folyók összefolyásánál egy magas szirten található Jvari-kolostorhoz (ejtsd: zsvári), melyről ezt kell tudni: "A Jvari-kolostor Mtskheta városa mellett található Kelet-Grúziában, eredetét a 6. századra datálják. Nevének jelentése: a kereszt kolostora. Ugyanilyen névvel Jeruzsálemben is található egy kolostor, azt is grúzok építették. A kolostor egy kopár hegycsúcson áll a Mtkvari és az Aragvi folyók összefolyásánál Mtskheta városa fölött. Ez a város a Kaukázusi Ibéria nevű 4-5. században létezett államalakulat székhelye volt egykoron, így Grúzia egyik legősibb településének számít. A hagyományok szerint Szent Nino itt térítette át Kr. után 327 körül III. Mirian királyt, Kaukázusi Ibéria akkori uralkodóját, keresztény hitre. A helyen fakeresztet állítottak. A kereszt a korabeli jelentések szerint csodákat tett és hamar a zarándokok kedvelt helyévé vált a környék. Az első templomot 545 körül emelték, majd 590 és 610 között épült meg a mai épület. Jvari fontos zarándokhellyé vált és a középkorban falakkal is megerősítették. A szovjet korban nemzeti műemlék volt, azonban a közeli katonai támaszpont miatt nem lehetett látogatni. Grúzia függetlensége után újra az egyház kezébe került és a mai napig használják vallási célokra. 1994-ben az Unesco világörökség részévé választották több mtskhetai épülettel együtt."
Különleges hangulata volt, belül pedig vasárnap délelőtt lévén épp mise folyt. Beltéri képeket ezért nyilvánvalóan nem készítettem. Majd leereszkedtünk Mtskhetába (ejtsd: cketa). Gránátalmafacsarón túl volt itt churchkela-árus (hosszúkás alakú édessség, ízesített karamellel bevont felfűzött dióbél), és nagyon szép nemez-sálakat árultak a szokásos pénztárca-sapka-stb. szuveníreken felül. A fallal körülvett bazilika, ami az itteni ortodox egyház szíve kívül-belül lenyűgöző volt és telis-tele volt emberekkel. Szigorú, 2 méter magas, hosszú szakállú pópa áltt az ajtónél, aki a megfelelő öltözetet volt hivatott ellenőrizni.
E két UNESCO világörökségi műemlék után következett Sztálin szülőhelye, Gori és az 1957-ben létesített múzeum. Megnyitása óta keveset változott, Sztálin teljes életét végigköveti (sajnos kevés eredeti dokumentum segítségével), de korántsem teljes életművét, amvel kimeríti a történelemhamisítás bűnét: a politikai gyilkosságokról ugyan szól néhány fotó, a Molotov-Ribbentropp paktumról, az éhínségről és a Gulágról viszont semmi. A lépcsőfordulóból így néz ki az előcsarnok és az első terem bejárata:
Ez pedig az első terem. A képen idegenvezetés folyik angolul. Valószínűleg nem ér meg, mert túl sok plusz infót nem ad. Ezt abból gondolom, hogy később kezdték a termek bejárását, mint mi és ugyanakkor végeztek.
Az 5 teremből a 4. a Sztálinnak küldött ajándékokat mutatja be. Itt van a múzeum egyetlen szobra, ami nem őt ábrázolja. Ez Franklin Delano Roosevelt.
Az 5. teremben Sztálin személyes tárgyait állították ki, valamint népbiztosi irodájának bútorait.
A főépület mellett "védőépület" alatt látható a fából és agyagból épített szülőház.
A főépület másik oldalán pedig az a vasúti kocsi, amiben a jaltai konferenciára utazott. Nem szeretett ugyanis repülni. Ez itt az ágya és az íróasztala:
Ez pedig a kocsi korridora:
Gori felett vár is áll, impozáns, de teljesen üres, a panorámán kívül látnivalót nem kínál.
A kép baloldalán a panelsor mögött látszik a tornyos Sztálin Múzeum.
Utolsó megállóhelyünk ismét egy Unesco-helyszín: Uplistsikhe. Ez volt a Kaukázusi Ibéria legelső központja (Mtskheta és Tbiliszi előtt), a 4. században a kereszténység felvételével kezdődött a hanyatlása, ami a 8-9. században felerősödő mongol hódítással gyorsult fel és melynek következtében a 14. században elnéptelenedett, s azután már csak óvóhelyként használták idegen seregek betörésekor.
*****
Második kirándulásunkat egy másik céggel tettük meg. Ez egyfajta kényszerűség volt, az első cég ugyanis lemondta az utunkat. Ez sok bosszúságot okozott a további tartózkodásunk megszervezése szempontjából, de megoldódott. Persze, aki az EU-ban utazgat, annak fel sem merül - így nekem sem -, hogy a 15+2 fős mikrobusz leghátsó 4 üléseinek egyikére ültetik, ahol bepasszírozva görnyed és nehezen kap levegőt, a tájból pedig a hátsó sornak jutó ablak keskenysége miatt SEMMIT sem lát. Sajnos viszont ez történt, az út hosszú volt, az idegenvezető pedig messze nem beszélte jól az angol nyelvet. E második kirándulásunkon az orosz (konkrétan: észak-oszétiai) határhoz igyekeztünk, hogy megcsodáljuk az egyik legfestőibb csúcsot, a Kazbeget. Első megállónk egy nagy víztározónál volt, ahol már előbukkantak a havas kaukázusi csúcsok:
Következett a tó partjának egy másik pontján Ananuri vára. Az erődítmény két várból áll amelyek egy lőréses függönyfallal csatlakoznak. A felső erődítmény nagy, négyszögletű torony, Sheupovari néven ismert. Az alsó erődítmény egy kerek torony, romokban hever. Az erődön belül több más épület is van. Pl. két templom. A régi a Szűz Mária templom, magas négyszögletes toronnyal. Itt található a sírja néhány Aragvi hercegnek. A 17. század első felében épült téglából. A nagyobb templom a Mennybemenetel templom (Ghvtismshobeli), 1689-ben épült. Ez gazdagon díszített homlokzatú, faragott bejáratú épület, egy faragott szőlőtőke kereszttel a déli homlokzaton. Ezenkívül számos freskómaradvány is találhat itt, melyek nagy része elpusztult egy tűzvészben a 18. században. A hely érdekessége (számomra): a Lonely Planet útikönyvem címlapján ez van.
Következő megállónk Gudauri, Grúzia síközpontja. A kilátás a környező hegyekre lélegzetelállító!
Majd utolsó megállónk, a határtól 14 kilométerre fekvő Stepantsminda.
A városka 1700 méteren fekszik. Dzsipekkel visznek fel a Gereti-templomhoz (a képen balra), ami 2200 méteren fekszik és tökéletes a rálátás tőle a Kazbegre, mely 5047 méter magas (a képen jobbra).
Optikai csalódás: a Kazbeg mintha csak egy rövid sétára lenne tőlünk. Sokan meg is kísérlik a könnyelmű csúcstámadást. Hegyimentés márpedig nincs. Idén könnyű év volt: csak 3-an haltak meg. Ez a Kaukázus 7., Grúzia 3. legmagasabb hegye. (Az 5051 méter magas Janga* és az 5201 méter magas Skhara előzik meg.)
*Igen, ezzel a hazai gyártású ízesített kaukázusi kefír nevének rejtélye is megoldódott! :-)
A templom elzártsága...
...és a falura való rálátás egyaránt csontig hatoló élmény!
Stepantsmindában úgy döntöttünk, nem nyomorgunk tovább a buszban, útitársainkat és félamatőr gájdunkat könnyű szívvel elhagyjuk. Taxit fogtunk, s fejenként 2300 Ft-ért 2 óra alatt röpültünk vissza Tbiliszibe (szó szerint, kanyarokban előzve, vadul, ám valahogy mégsem volt halálfélelmünk - hiába, itt a necces helyzetek máshol kezdődnek...), ahol némi ügyintézés (értsd: a két túraszervező cég legorombítása) után elfogyasztottunk búcsúvacsoránkat és ismét megcsodáltuk a város esti fényeit. A taxi nemcsak a gyorsaság és a kényelem miatt érte meg, végre, az ablakon át fényképezve ugyan, de megörökíthettem azt a tájat, amin keresztül jöttünk aznap, de semmit nem láttam belőle:
Összességében elmondható, hogy ez a random trip az ország és az emberek megismerésére nyilvánvalóan nem volt elég. Miközben egy nagyon izgalmas, kifejezetten fejlett és mégis nagyon olcsó helyen jártunk, látszik, hogy kevés tekintetben ugyan, de itt is van hová fejlődni. Legközelebb odalátogatásom alkalmával újabb kirándulásokat teszek majd és grúz fiatalokkal is próbálok majd kapcsolatot teremteni, megismerni az ő autentikus véleményüket a hazájukról és a jelenkori történelmi eseményekről (ne feledjük, 2008-ban putyini agresszió érte az országot Dél-Oszétia kapcsán, Abházia pedig - itt a térképen a legnyugatabbi, sárga régió - de iure nem, ám de facto független szakadár állam, amiben az oroszok nyakig benne vannak).
Hazautazásunk semmivel nem volt könnyebb, mint odautazásunk: ismét bő 4 óra észbontó buszozás Kutaiszi repterére, anyázás a check-in kaotikus szervezetlensége miatt, majd 3 órás Wizzair-ezés, némi turbulenciával megfűszerezve. Fáradtabban értünk haza, mint ahogy elindultunk, szóval ezt a hosszú étvégét távolról sem nevezném pihenésnek, mindenesetre pozitív csalódás volt és nagyon megérte!
(Aki a megkóstolt ételekre kíváncsi, látogasson el élményblogomra, leírást és pontozást is talál!)
