Sejtettem, hogy ez az út jól fog sikerülni, de hogy ennyire... Lisszabon után Stockholmnak már csak ezüstérem juthatott. Feledhetetlen tavaszi pihenés volt ez a pár nap, ahol az Estrela negyed kivételével egész Lisszabont bejártam, már az első napon - úgy, hogy a genfi repülőtéren egy szemhunyást nem tudtam aludni, tehát eléggé fáradtan érkeztem meg - kb. 10 kilométert gyalogoltam az Alfama negyedben, ami egy magas dombon épült és már nem is sikátorokról, hanem lépcsőkről kell esetében beszélnünk. Annyi mindent írhatnék a városról, de akkor reggelig itt ülhetnék a számítógép előtt, szóval a blog egyik legfontosabb üzenete következik: LISSZABONBA EL KELL MENNI, NINCS KECMEC. (Bödőcs Tibor vasárnap megkérdezte a New Orleans Klubban tartott fergeteges estjén, hogy "És ha van kecmec? Akkor mi van?", ugyanis szerinte ez egy bugyuta magyar töltelék-félmondat, és asszem igaza van.)
Oh, Istenem, az a balzsamos levegő, azok a gyönyörű parkok, a feketemintás-fehérmacskaköves (vagy néhol fordítva) térburkolatok, a szomorúfűz méretű, dúslombú fikuszfák(!), a kardhal és más halak (persze a tányéromon), a kivétel nélkül nagyszerű sajtok és kivétel nélkül nagyszerű ház borai, a 10 ülőhelyes, a dombokra csilingelve felkapaszkodó villamoskák, a hangulatos siklók, a sejtelmes utcák és egy nem elhanyagolható gótika-élmény: a Jeromosok kolostora, amit egész egyszerűen halálos bűn kihagyni a Belém nevű városrészben valakinek, aki szereti a szépséget.
Egy kis színes persze ismét kijutott, de Stockholmtól eltérően nem az ásításom volt színes. A világ állítólag 30 legjobb hostelje közé (szerintem kellő alappal) választott, a város 3 fő tere közül az egyiktől 3 percre lévő szállásomon a második este egy meleg spanyol srác a sötétben az ágyamhoz lopakodott és telefonja kijelzőjén a követező feliratot villantotta az arcomba: "Are u gay?" Én írásbeli interpellációjára adott elutasító válaszommal azonnal kikeveredtem a homokviharból, úgyhogy vállat vonva tért nyugovóra. Az ilyen villanyoltás utáni coming-out állítólag nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban megszokott dolog. Nálunk azért még nem nagyon. Ha például ez az eset a Verőcén évente megrendezett Magyar Sziget egyik faházában esett volna meg a reláció másik oldalán egy hungarista pólóban szundító Jobbik-törzsszavazóval, nézetem szerint a kis hispán kályha már nem élne. Mellesleg két igencsak szemrevaló leányzóval utazott, akiknek hasonló kérdésére adott "NEM"-válaszom valódiságát gondolkodás nélkül testi síkon is bizonyítottam volna.
Bázelben az egyik legjobb barátomat, és túlzás nélkül az egyik legokosabb magyar lányt, Rékát látogattam meg, aki most Bécsben él. Réka franciául PhD-zik EU-jogból a Nancy-i Egyetemen, de nemcsak egy ragyogó elme, hanem emberileg is igen komoly minőséget képvisel. A jövendőbelije, a svájci német Michael pedig szó szerint egy tünemény.
Nádas György szerint valószínűleg Svájcban nincs kabaré, mert nincs semmi, amin az emberek bosszankodnának, semmi abszurdum, ami velünk, magyarokkal naponta megesik. Hát, azt kell mondanom, hogy ez igaz és Helvécia tényleg maga Meseország. Nincs itt most hely felsorolni, hogy miért. Talán elég a legeslegelső élményt megosztanom: 4 nyelven kértek elnézést a vonaton a tisztelt utasoktól, mert a Genf-Bázel vonat 4 percet késett... Bázel fekvése nem olyan festői, mint más svájci nagyvárosoké, de megvan a hangulata, a jó levegője, a nyugalma, a hagyományai. Mindenki figyelmébe ajánlanám a Tenguely Múzeumot, ahol gombnyomásra életre kelő mobil szobrokat lehet megcsodálni és persze életre kelteni. Nekem csak erre a múzeumra volt időbeli és anyagi lehetőségem, de Bázelben még rengeteg van ezen kívül és nem is nagyon kell egyensúlyozniuk a lét és nemlét határán a remekül működő mecénási rendszer miatt. Ott jártamkor pedig - sok más svájci városhoz hasonlóan - karnevál volt, ami korántsem akkora pozitív élmény, mint az ember gondolná, 10-20 ember alkot egy csoportot, felöltözik egyfajta jelmezbe, és egy idegesítő frekvenciájú fuvolán és dobokon játszva vonul keresztül-kasul a városon, ami bokáig érő, a szivárvány minden színét felvonultató konfettifolyamban úszik. Persze szigorúan szabályzott a dolog, mert magánszorgalomból nem öltözhetsz be, kötelező csatlakoznod egy csoporthoz. De azért túléltük, bár hazafelé tartva Réka kapott a nyakába egy fél kiló konfettit, ugyanis hozzám hasonlóan nem viselt egy drágán megvehető spéci kitűzőt, ami megvédte volna attól, hogy szabad prédává váljon.
Képünkön a lisszaboni szállásom feletti miradouro, azaz kilátóhely. Itt várni a napfelkeltét/naplementét bizony életre szóló élmény. Várom, hogy visszatérhessek!!!
