Mint korábban olvashattátok, a WizzAir törölte a Forlì-ba induló járatot, így Közép-Olaszország helyett Észak-Olaszországba mentem 3 napra, mivel Milánóba foglaltattam át a jegyet. Szombati indulásomkor itthon is szép idő volt, s ez a Malpensa repülőtér betonjára lépve sem változott, ami örömmel töltött el. Persze tudtam, hogy a jó idő miatt nem kell sok cuccot vinnem, de életemben ilyen könnyű csomaggal még nem utaztam: max. 2 kilós volt a kis kézipoggyászom... (A női olvasók most leestek a székről.) A reptérről vonat és busz is bevisz a központi pályaudvarra, az ár ugyanannyi, én vonattal mentem. Észak-Olaszország eme részét nem túlzás Svájccal összehasonlítani, nos, ekkor 1-0 volt már Svájc javára: a vonatra nem volt jó az itthon megvett, hiperolcsó InterRail vonatbérletem. Svájcban ezzel nem volt gond.
Aztán a pályaudvaron - ami amúgy nem rossz hely, grandiózus és tiszta -, a "restiben" az áraktól dobtam egy hátast: egy szendvics 5,90 euró volt, egy fél literes ásványvíz 1,50. OK, Svájcban persze drágább, de ez sem volt két fillér. Muszáj volt valamit ennem. Időm az volt hál'istennek, mert nem akartam olyan vonatra szállni, amire helyjegy kell, így megvártam egy alsóbbrendű, regionális vonatot, ami megáll Comóban. Hiszen a célom egy milánói séta mellett a Lago di Como és a Lago Maggiore meglátogatása volt. Ezek a Lago di Garda mellett Itália legnagyobb tavai. A tavak eltérő karakterűek, de persze mind nagyon szép.
Como San Giovanni nevű (egyik) pályaudvarán kiszállva a vonatból az első dolgom volt az állomás épületében működő turistairodában várostérképet és hajómenetrendet kérni. Aztán ennek segítségével, végigmenve a tó partján és gyönyörködve a látványban megkerestem szállásomat. A Comói-tó partján rengeteg fényűző villa van és sok közülük látogatható is, vagy éppen középületi funkciója van. Így van ez Como városmagjától 10 percre, a parton fekvő Villa Olmo esetében is, amit egy dombra kúszó park is körülvesz. Bájos egy látvány, s a villa mögött van egy hostel, ahová bementem, úgy emlékezvén, hogy az a lefoglalt szállásom. De nem. A hostelből a főút másik oldalán lévő társasházhoz irányítottak. A B&B, alias Bed&Breakfast Villa Olmo ugyanis az egyik 4 emeletes, újszerű társasház 2. emeletének egyik lakásában volt. Marcello, a tulaj édesanyja fogadott. Amikor az előszobából nyíló kisszobát - ami ízlésesen volt berendezve és egy porszemnyi kosztól is mentes volt - megmutatta, rögtön tudtam, hogy eddigi összes utazásom legeslegjobb szállására érkeztem. Nagyon megfogott az is, hogy az ágytakaró és a törölköző színe megegyezett és a szegélyük kézzel varrt anyaggal volt díszítve. A szoba melletti fürdőszoba pedig szintén minden igényt kielégített. A zajokból úgy hallottam, hogy egy nagyobb szobában német anyanyelvű vendégek voltak, de középkorúak lehettek, szóval semmi éjjeli zajongás nem zavarta a pihenést. Redőny volt az ablakon, tehát még az utca fényei sem. Tökéletes volt.
Persze lefekvés előtt egy nagyot sétáltam Comóban, aminek érdekesebb látnivalói - talán a központjában fekvő kis park szélén épült Alessandro Volta Múzeumon kívül - nincsenek, de azért hangulatos városka. Mikor besötétedett, beültem egy népszerűnek tűnő, 8-kor fél házas, 9-kor már telt házas étterembe, az Ingaóra nevet viselő helyiségbe. Ami "persze" a falon lévő, szép kivitelezésű ingaóráról kapta a nevét. Nem tagadom: belakmároztam. Kagylós-szarvasgombás spagetti, milánói szelet vegyes salátával, egy soha nem tapasztalt magas minőségű panna cotta és sör volt a menü. Nagyon kellemes volt a hazaút is, látni a tóparti házak fényeit... Már Comóban is látszott az, ami aztán a tavon végighajózva végig: magas dombok, hegyek, az oldalukban kis házakkal - megkapó látvány.
Másnap reggeli után - amit Marcello tálcán hozott be a szobámba - fél 11-kor indultam el hajóval Menaggio-ba. Ez a pici városka a nyugati parton fekszik, de már fenn, északon, a tó alsó két ágának egyesülése után. A nyugati ág alsó végében Como, a keleti ág alsó végében a sokkal iparosodottabb Lecco fekszik. Én a comói ágon hajóztam tehát felfelé. Azt kell mondanom, hogy ilyen természetes szépséget nagyon rég láttam, legutoljára talán pont a Garda-tónál vagy a Ligur-tengernél... Még Madeirán is túltett az a harmónia, amit tapasztaltam. A szubtrópusi portugál sziget, ahol márciusban voltam, tényleg elképesztő, de valahogy mégis máshogyan harmonikus. A Facebookon fenn van az album a tóról, de nem képes visszaadni az átélt érzést. Bár a hajóúton szinte végig borult volt az ég és csak Menaggióba érkezésemkor derült ki, én ennek ellenére a mennyországban éreztem magam. Már a hajóút elején eldöntöttem, hogy amilyen hamar csak lehetséges, többedmagammal visszatérek ide és akkor már nem csak a kikötőikből fogom nézni azokat a bájos településeket, ahol a hajó megállt. (Ez egy olyan járat volt amúgy, ami kevés helyen állt meg, van olyan, amelyik a legészakibb pontig megy és szinte mindenhol megáll.)
Lelkesedésem jeléül fel is sorolom őket, hogy a Google Képekben, ahol az én FB-s képeimnél sokkal szebb fotókat találtok, ti is elmerengjetek a nagyszerűségükben: Tavernola, Cernobbio, Moltrasio, Argegno, Comacina-sziget, Lenno (van itt egy látogatható villa is, a Villa del Balbianello), Tremezzo (szintén egy látogatható villa, a Villa Carlotta), Cadenabbia.
Aztán kikötöttünk Menaggio-ban. A kikötőtől 3 percre, a hegyoldalban lévő hostelben töltöttem a 2. éjszakát. A hostel ebédlőjének és szobái kb. felének ablakai a tóra néztek, ami elképesztően gyönyörű volt. Ekkor már szikrázott a napsütés. Az én szobám ablakát sajnos az ellenkező irányban, a hegy oldalában lévő fák lombja súrolta és a mozgásérzékelős külső lámpa felvillanása sem nyerte el a tetszésemet, mivel függöny, na az nem volt az ablakon. De nem sok idő töltöttem az ezen való búslakodással, hiszen hátravolt az egész utazás kétségtelen csúcspontja: a tó két ágának találkozásánál fekvő csodálatos falu, Bellagio meglátogatása. Áthajóztam a következő vízi járművel, körbejártam a helyet alaposan, rengeteg képet csináltam, ami már most sokak tetszését elnyerte a FB-n, aminek nagyon örülök! Hiszen tényleg fantasztikus volt ezen a helyen lenni, s végig azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ez megadatott nekem. Eddigi utazásaim során ez nem nagyon jutott eszembe. A hegyek, a víz, a nap, az ég és a buja növényzet, s végül, de nem utolsósorban a színes házak olyan természetes, sallangmentes szépséget sugároztak, amit tényleg ritkán tapasztal az ember. Már kezdett lebukni a nap a szemközti, nyugati hegyek mögött, mikor a keleti parti Varenna érintésével visszaindultunk Menaggio-ba. Az alkonyatban a tó megint egy hátborzongatóan különleges arcát mutatta, nehéz volt betelni a látvánnyal, csak forgattam a fejem és kattintgattam a fényképezőgépem...
A vacsorám egy helyi, telt házas kisvendéglőben ezúttal egy Diavola pizza, egy házi tiramisù és egy fél liter bor volt, ami - mivel reggel óta nem ettem semmit - igen jól esett és persze finom volt, nem is kicsit. Ezután egy kisebb kikötői séta következett. A Menaggio feletti sziklára épített kis templom túlvilági módon tündökölt a sötétben - mivel a szikla nem látszott, az épület viszont ki volt világítva. A szemközti falvak fényei pedig legszebb balatoni perceimet idézték. Különösen boldognak éreztem magam ekkor. Aztán ezzel a remek záróakkorddal egy remek alvás reményében visszatértem hostelembe, ahol szobatársaim már vízszintesben voltak. Azt sajnos nem mondhatom, hogy egyből el is aludtam, mert a szűk szobában a 2 darab emeletes ágyon 4-en feküdtünk, és én az egyik emeleten aludtam, alattam pedig az ügyeletes horkoló medvének sikerült elhelyezkednie. Körülbelül 2 órán át hörfögött a szerencsétlen, egy-két ízléses és jól időzített fingással is feldobva az éjszaka első harmadának hangulatát. Ehhez jött még a fotocellás lámpa. Úgy felhúztam magam, hogy ketyegtem!!! A kurva anyádat! - mondtam már hangosan, miközben próbáltam az ágy mozgatásával rábírni arra, hogy átforduljon a másik oldalára. Ez aztán nagy nehezen sikerült és az éjszaka maradék kétharmadát én is alvással töltöttem.
