Sapka és Funchal

Miért nem jöttem haza Budapestre Eindhovenből és miért inkább Brno-ba repültem? Nos, ennek két oka volt: el szerettem volna menni Csehországba, mert Prága nagyon tetszett és a csehországi útikönyvem az egyik legtöbbet forgatott könyv a polcomon lévők közül. Könnyű beleszeretni azokba a városokba és tájakba! :-) A másik ok: volt már egy Prága-Budapest buszjegyem, s ehhez már csak hozzá kellett csapnom az olcsó repjegyet. Brnóba jóval kevesebb volt a repjegy, mint Pestre. Hát így.

Nem is Brno volt a cél igazán (a város belvárosa sem túl érdekes és szűk 1 óra alatt bejárható), hanem az UNESCO világörökség részét képező két kastély: a valticei és a lednicei. Ezek már nagyon közel vannak az osztrák határhoz és bár Lednice is elérhető vonattal, én először Valticébe mentem és onnan buszoztam át a másik faluba.

A Liechtenstein család, ami a kis nyugat-európai miniállamot is uralja, innen származik. A lankás, nyugodtan pannonnak is mondható dél-morvaországi kultúrtájban megbúvó kis falu annál hatalmasabb kastélya a családi fészek szerepét töltötte be. Nem volt célom itt a szobák bejárása, a borkóstolás annál inkább. Nem hagyhattam ki a kortyolgatást, hiszen a kastély hosszú pincéjébe Csehország legjobb borait gyűjtötték össze és ebből néhányat kifejezetten jó áron, 250 koronáért meg is lehetett kóstolni. A "tasting by glass" opciót választva annyi történt, hogy egy angolul nem tudó középkorú úr bevitt a szép, kivilágított pince egyik félreeső ágába, otthagyott, aztán nekem egy automata adagolta poharamba a kívánt nedűt. Remek megoldás, bullshit végighallgatása nélkül. Nem csiccsentettem be, mert közben bőszen ittam vizet is, de nagyon-nagyon pozitív ez a folyamat, mert hihetetlenül finomak voltak azok a borok! Úgyhogy oda bármikor visszamennék! Egyébként Brnótól délre 4 borvidék van a 6-ból, tehát nagyon autentikus helyen kóstoltam meg őket, kifogástalanok voltak, valóban.

Egy rövidebb séta után felszálltam a buszra, ami 9 kilométerrel odébb, egy másik Liechtenstein-kastély közelében tett le. Lednice már más stílus: nem robusztus klasszicizáló, hanem kecsesebb, angol neogótikus, mintha csak Skóciában járna az ember. Persze itt azért volt sok napfény, egy hatalmas és jól gondozott parkkal egyetemben, aminek az egyik végében a mesterséges tó partján még egy minaret is állt. (Úri hóbortok...) Ám én odáig nem sétáltam el, megelégedtem a kastély szűk környékével, míg el nem kezdődött a 3negyed órás idegenvezetés. Az emeleti lakosztályokat jártuk be. Sajnos csehül beszélt a roppant csinos gájdlány, de a kezembe nyomtak egy angol ismertetőt, ahol pontosan tudtam követni, melyik szobában járunk. Az emeleten voltak a lakosztályok, a kisebb szalonok és a biliárdterem. Ez a látogatás azért érdekes volt, már csak azért is, mert a magyar főúri kastélyokat sokkal inkább kifosztották, itt pedig még eredeti ágyneműk is megőrződtek, a berendezés szinte épen maradt.

Ezután visszatértem Brno-ba, egy tipikus bőséges, nagyadagos cseh vacsora búzasörrel leöblítve és egy epres fagylaltkehely elfogyasztása céljából. Másnap nagy út várt rám: az Orangeways nem állt meg Brno-ban és így vonattal be kellett mennem Prágába. Ez nem okozott nagy traumát, mert a vonat egyrészt kényelmes volt, másrészt a jegyár 255 kilométerre a hasonló távra szóló magyar jegy kevesebb, mint fele volt. Ott valószínűleg nem szúrtak el valamit végzetesen a vasúttal... csehország egyébként is jó árakat kínál, a magyarok mégsem utaznak, inkább autóra, cigire meg egyéb őrültségekre költenek. Na én nem. Én utazom. Legközelebb Spanyolországba. Sziasztok!

Giethoorn. Pici falu Overijssel tartományban, az ország északi felében. Nem tudom, hogy mikor hallottam róla először. De amikor képeket láttam róla, tudtam, hogy el kell mennem oda. S nagyon megérte. Steenwijk városától pár kilométerre van ez a pici falu. Megérkezvén az az érdekes, hogy a főút mellett igencsak kevés ház van, jobbra viszont több út is visz egy távoli fasor felé. Ezek valamelyikén jutunk be a lényeghez: a fasor mögött ugyanis egy bámulatos dolog tárul szemünk elé: egy hosszú-hosszú csatorna, kifogástalan állapotú régi hátzakkal, tipp-topp kertekkel, udvarokkal, ahogy egyébként Hollandiában talán mindenhol... A csatorna egyik oldalán járda van a gyalogosoknak és kerékpárosoknak, a csatorna felett pedig több tucat, egyforma kis fahíd ível át. Teljes mesevilág. Na meg teljes döbbenet a hely szépsége láttán! Jó, az is igaz, szerencsé voltam, mert remek idő volt, alig volt felhő az égen, verőfényes napsütésben jártam végig az egészet és nem nagyon akarta szabadulni. Pedig "nincs ott semmi", mégis: ez a hely tud valamit. Nem is tudok róla írni többet: látni kell. Sajnos a magyar turisták szerintem nem is tudnak a létezéséről, pedig nem ártana... Hollandia nemcsak Amszterdam belvárosából áll!!!!!

Szabi haverommal jártunk ott, akinek a kocsiján ezután délre mentünk, Appeldoorn közelébe, a Hoge Veluwe nevű nemzeti parkba, mely az ország legnagyobbja. Több kis falu felől is megközelíthető a kerítéssel körbevett 55 négyzetkilométeres terület, melyet autóval és biciklivel egyaránt be lehet járni, de utóbbival érdemes. Mi Hoenderloo (keleti csücsök) felől mentünk be, letettük az autót a parkolóban és 17 euróért megvettük a belépőt: ez a parkba és a közepén lévő múzeumba szól. Majd a több száz bicikli közül egyet kiválasztva eltekertünk a múzeumig, ez kb. 5 kilométert jelentett. Kicsit nehézkesen találtuk meg a múzeum bejáratát. A múzeum és nagy területen elhelyezett szoborparkja csodás kulturális jellegű kikapcsolódást nyújt a nemzeti park látogatóinak, egy egész nap, sőt két egész nap is simán eltölthető itt. Amíg viszont odaértünk, feltűnt, hogy szinte kilométerenként mennyire megváltozik a táj: különféle fenyőerdők, lombhullató erdők, mezők virágokkal, zsombékosokkal vagy csak pázsitfűvel váltották egymást bicikliutunktól balra és jobbra. Elképesztő volt. Nagyon jól esett a sok gyaloglás után végre más fajta lábmunkát csinálni, élveztem a bringázást. Útközben pedig rengeteg kirándulóval, komplett iskolai osztályokkal találkoztunk.

A Kröller-Müller Múzeum eredetileg egy magángyűjtemény volt, amit a holland államra hagyott a tulajdonos házaspár. A világ második legtöbb Van Gogh festményén kívül csaknem minden jelentős művésznek van itt munkája Giacomettitől Picasso-n át a holland pointillistákig. Nagyon tetszett és bevallom, nekem egy Van Gogh-album 10 évvel ezelőtti nézegetése óta vágyam volt, hogy élőben is megnézzem a kiállított műveket, s nem is csalódtam. A hely megér egy kitérőt. Egyáltalán nem fáradtunk el, így úgy döntöttünk, hogy lebiciklizünk a hely déli csücskébe és onnan fel a kiindulópontunkhoz, s így útba ejtjük a hatalmas homokdűnét is. Megintcsak vagy tucatnyi tájon keresztül mentünk át, kb. 17 kilométert tekerve. Nagyon tetszett, nagyon szép befejezése volt a holland utamnak. (Másnap reggel el akartam menni Maastrichtba, de korán kellett volna kelni hozzá és a vonat sem volt a legegyszerűbb, úgyhogy ez a következő belga utam egyik állomása lesz.) Este 8 körül érkeztünk Szabi szállására, Nijmegenbe, a Rajna partján fekvő, a II. világháborúban a szövetségesek által szinte porig bombázott kisvárosba. A vacsorám és a kényelmes ágyam csak a pontot tette fel az amúgy is szép aznapi i-mre. :-)

Beszúrom a HV térképét. Középtájt a nagy sárga folt a homokdűne, a két kis sárga pötty a múzeum és a park központi épülete. Az autóutak vastagon folyamatos, a kerékpárutak halványan pontozott vonallal jelöltek.

A térkép alatt pedig megtudhatjátok, hogy még hová szeretnék elmenni Hollandiában.

1) Keukenhof tulipánjai

2) Kinderdijk szélmalmai

3) Alkmaar sajtpiaca

4) A fríz szigetek

5) Groningen

6) Maastricht

Amszterdamban már harmadszor jártam. 2001-ben megnéztem a legfontosabb nevezetességeket, ideértve a 3 nagy múzeumot: Rijks-, Van Gogh és Stedelijk. 2011-ben ismét a Van Goghban találtam magam, ami már nem volt akkora élmény, mint 10 évvel azelőtt, ekkor a különlegességet az jelentette, hogy a piroslámpás negyed szélén laktunk egy hostelben, és láttam a lányokat este, a kivilágított kirakatokban. Most tehát a belvárost szinte el is kerültem. Szállásadóm ingyenjegyet biztosított nekem a portugál zsinagógába. Egy alacsonyabb, 2 méteres fallal körülvett nagy épület ez, teljesen eredeti berendezéssel, részletes audio-idegenvezetéssel, mind a szefárd zsinagóga belsejét, mind a falat képező egyén helyiségek sorát (mikve, rabbinátus, iskola, titkárság, raktár, stb.) tekintve.

A portugál zsidó közösség 90%-át a nácik deportálták, a megmaradtak azonban őrzik a hagyományt. Az épületet csodával határos módon érintetlenül hagyták, miután a hollandok meggyőzték őket a történelmi jelentőségéről. Elég sok időt eltöltöttem itt és nem bántam meg. A belépő érvényes volt a szemközt lévő Zsidó Történeti Múzeumba is, de annyira lefáradtam a zsinagógában, hogy arra már nem jutott energiám. Pedig biztosan izgi lett volna. Az igazság az, hogy sok időm sem volt már, mert gyorsan átvágva a Központi pályaudvarnál a nyugati szigetek közelében találtam magam. A Nyugat-indiai társaság egykori székházánál majdnem elütött egy biciklis, megúszva a balesetet folytattam utamat a Haarlemstraaton - ez a környék nekem nagyon bejött, aranyos kis boltok, nyüzsgés, pezsgő élet. Betértem az egyik sajtboltba is és egy rendkívül finom 1000 napos sajt nevű csodát vettem szuvenírnek otthonra. Nagyon jól tettem. A sajtboltban - ahogy a delftiben is - mindent meg lehetett kóstolni. Éltem a lehetőséggel...

Ezután következett a nap egyik fénypontja: A Herceg Szigete (Prinseneiland), amit apró hidak kötnek össze a Haarlemstraat környékével és a szomszédos szigetekkel is. Békés, kedves hely ez, műteremlakásokkal, luxusapartmanokkal és két, egymást középen keresztező utca az egész. Nagyon kellemes volt a belváros zsúfoltsága után ott sétálni, emberrel jóformán nem is találkoztam. Minden városban vannak ilyen helyek, ahol a turistaáradattól nem egészen negyed órára egy teljesen más környezetben találja magát az ember. Velencében is van ilyen! Pedig ott aztán van tömeg... A szigetelés után délre vezetett utam, át a Jordaan nevű nagyon hangulatos és szintén zsúfoltságmentes egykori zsidónegyeden, az egyik félreeső csatorna partján észrevétlenül megbúvó Szent András-udvarba (Sint Andrieshofje). Ez a legrégebbi megmaradt kis udvar a Begijnhof után, természetesen lakott, ezért elvárt a teljes csendben lét. Kis padok vannak, amin megpihenhet a fáradt utazó.

Ekkor már benne jártunk a délutánban, úgyhogy öles léptekkel haladtam az Amszterdamban nekem immáron kihagyhatatlan Sampurna nevű indonéz étterembe, ahol a világ egyik legkedvesebb pincérnője, az indonéz származású Gerda szolgál fel. Ez most is így volt, bár Gerda láthatólag igen fáradt volt, sok volt a vendég. Ám mindneki nagyon elégedett volt. Nem is csoda. Nagyon szeretem ezeket az ízeket, egy elég nagy tálat kértem, mindenféle jóval, mindenféle jó szószban. Miután jóllaktam, a nap zárásaként a Rijksmuseumtól keletre fekvő városrészt, a De Pijp negyedet látogattam meg. Régi munkásnegyed ez, a Heineken sörgyér környékén, nagyon szép utcákkal, bár persze más stílusú házakkal, mint a belső csatornák partján lévők. Mindenesetre a jó idő is meghozta a kedvemet, hogy ott barangoljak és üldögéljek kicsit a negyed "tüdejében", a Sarphatiparkban. Ezután pedig hazasétáltam, s korán lefeküdtem, hiszen másnap korán reggel elindultam Észak-Hollandiába vonattal.

Az előző posztban ott hagytam abba, hogy megérkeztem Rotterdamba, ami az antwerpeni késés miatt ugyebár most kimaradt, majd egyszer pótolni kell tehát modern épületeit és sok bevándorlóját. :-) Így egy gyors átszállás után a vasárnap reggel még álmát alvó Goudában találtam magam. Godua nem is annyira félreeső kisváros, mivel nem csak Rotterdammal de Hágával is vasútvonal köti össze. Az utcákon alig jártak emberek, sőt, míg az állomástól a főtérre értem  csak egy kutyát sétáltató helyi úriemberrel találkoztam. Hiába, a vasárnap ott tényleg pihenőnap.

Maga a város nekem tetszett, bár aki hangulatos-sikátoros dolgokra vágyik, annak nem Hollandiába kell mennie, annak irány a mediterrán térség. Rendezettség, sok virág, kedves kis terek, néhány csatorna. Ez volt Gouda, ahol sajnos a fő tér közelében lévő sajtbolt - ahol nem futószalagon, hanem kézműves jelleggel, nyers tejből készül a híres sajt - is zárva volt. Azért egy elég nagyot sétáltam, s továbbmentem egy újabb átszállással delftbe. No itt már turistásabb volt a hangulat, elég sokan járkáltak az utcán, az idő pedig tényleg fenséges volt: hétágra sütött a nap.

Delftben sajnos nem volt idő megnézni a város legnagyobb születtének, a festő Vermeernek a házát, így itt is maradt a nagy és kellemes séta, egy "lunch menu"-ben felszolgált uncsi club sandwich. Tekintve, hogy a hollandok délben nem nagyon esznek meleget, mivel a vacsora a főétkezés, az ebédet így oldják meg, nem lehet "gasztrotobzódni". Jó, volt pár főtt étel, de az meg drága volt. A fő tér itt a legfőbb látnivaló, a szép városházával és - nekem - a nyitva lévő sajtbolttal, ahol aztán tényleg MINDENT megkóstoltam, gátlástalanul.

Ezután pedig napom fénypontja következett: Hága, azaz Den Haag, a tengerparti főváros. Itt van a király, a parlament és a kormány székhelye is. A parlament épülete egy hosszú, alacsony régi épületben van, és nekem nagyon tetszett. Az idő jó volt. Itt volt idegenvezetőm is, egy nagyon jó barátom, aki január óta él kinn. Így alaposan bejártuk a várost, aminek több negyede is van, egyikben magasházakban irodák, a másikban gazdagok villái, a harmadikban hagyományosabb holland házak, stb. S persze Amszterdam mellett ez volt a legnyüzsgőbb hely, ahol megfordultam, hemzsegett az emberektől. A tengerpart, ami talán a leginkább tetszett a városban egy szobrász mesefiguráival teleszórva (különböző méretek, azonos cukisági fok), nem volt zsúfolt, kényelmesen tudtam sétálni, bár  ahideg vízbe csak egy másodpercnyi időre mentem bele. Azért láttam önfeledten fürdőző holland gyerekeket az egyébként nem cirógató, hanem elég rendesen, bár nem zavaróan fújó szélben - amitől persze a hideg is kirázott. Hágából 7 óra körül indultam el, s egy bő óra múlva már Amszterdamban találtam magam. Harmadszor voltam a városban, s harmadszor tetszett. Két éjnyi remek szállás várt rám az Oost negyedben, a Trópusok Múzeumától néhány utcára. Egy nyugalmazott muzeológus barátnőnk él ott férjével egy 5 szintes házban, amiből az első emelet vendégszint: saját konyhával, fürdővel, étkező- és hálórésszel...

Belgium ezen része, ahol jártam, nem nagyon kedvelt valami miatt a magyar turisták előtt. Mindenki csak Brüsszelre koncentrál. 12 éve voltam magam is a Grand Place-on, ami tényleg egy gyönyörű tér. Plusz sétáltunk még szüleimmel egy nagyot a belvárosban, aztán másnap kora reggel továbbbmentünk Párizsba, ami autópályán és nagyon messzinek tűnt Brüsszeltől.

A bevándorlóktól zsúfolt fővároshoz képest azonban a 3 flamand város, Brugge, Gent és Antwerpen más képet mutat. Charleroi repterére való megérkezésem után bementem a városba, ahol vonatra szálltam és brüsszeli átszállással délben meg is érkeztem Brugge-be. Az In Bruges című, magyarra erőszakos humorral Erőszakiknak fordított film ebben a csodás városban játszódik, igaz, télen. Azt azért elmondhatom, hogy Európa legjobb állapotban fennmaradt középkori városában nyáron sem sok kivetnivalót találni. Ezt egyszerűen látni kell és kész!

Leírhatatlan hangulat, macskakő, konflisok, csatornák, sok fa, csokiboltok, csipkeboltok, s persze szebbnél szebb középkori házak, mindehhez pedig rengeteg turista, Európa minden tájáról, magyar szót nem hallottam.

Bejártam a város magját, kb. fél 5-ig, azt hiszem kellő alapossággal. Fényképeztem, nagyon sokat, vettem csokit magamnak és anyámnak (ezt kért), s nem csalódtam.

Két nevezetesség, ami megmaradt: az egyik a beginaudvar (Begijnhof), van ilyen Amszterdamban is, de a belga udvarok a világörökség részét képezik. Brugge-ben még mindig az apácák lakják ezeket az elzárt kis tereket a mesébe illő kis fehér házikókkal s a kis templommal. Különleges hangulata volt a térnek, mivel hatalmas nyárfák állnak a közepén, óriási lombbal. A másik különlegesség a molnárok céhe által éptíttetett szegényház, szintén kicsi udvarral és kis kápolnával. A szegényházakat gazdag polgárok vagy céhek építtették a város idős, beteg lakói számára, hogy méltó helyen tölthessék életük utolsó éveit. Sok ilyen van Brugge-ben, ennek az udvara viszont látogatható is, s mondhatom, igazán remek hely. Nagy csend, a kicsi, fehér házikók egymást érik, középen virágoskert.

Brugge után Gent következett. Az ottlét eleje csalódás az előző helyhez képest: a vasútállomás és a belváros közötti városrész jellegtelen, szinte már a svájci külvárosok sterilitását idézi. Ám a belváros csodás, nyüzsgő, rengeteg középkori épülettel, s közepén "a három toronnyal": katedrális, városháza és Szent Miklós-templom. Ekkor már a szürke belga idő is könyörületes volt, szinte folyamatosan sütött a nap, bár még sok felhő volt az égen. A belváros fő csatornája mentén találhatók a legszebb épületek, amikben sokáig lehet gyönyörködni: a Graslei és a Korenlei ez a két rakpart, amit jó sokat fotóztam. A környékük már nem olyan mesebeli, de találni itt is egy hajdani beginaudvart (melynek falai hiányoznak, így a tér ma már a város szövetének része), sőt azon kívül még kettőt, amit nem tudtam megnézni idő hiányában. Van itt egy vár is, ami nagyon impozáns. Gentben ettem is: helyi sonkát, helyi sajtot, s ittam helyi sört (Gruut). Egy roomer nevű bodzabort is kortyoltam, ami 12,9%-os. De nem részegedtem le. Mind nagyon jólesett. S mindez a belvárostól 5 percre lévő Gruut főzdében történt, melynek sörözője tele volt helyiekkel, főként fiatalokkal. Közelről vizsgálhattam a harsány flamand jólétet, s irigykedtem...

Aztán úgy volt, hogy Antwerpenre nem lesz időm, merthogy mennem kell tovább rotterdami szállásomra, azonban Antwerpenben 3 szintes a pályaudvar, s nekem túl kevés volt az időm arra, hogy a felső szint jobb oldaláról az alsó szint bal oldalára leérjek, merthogy onnan indult az IC Rotterdamba. A vonat ajtaja az orrom előtt csapódott be, s többé már nem volt nyitható. Így - azzal a szándékkal is, hogy a szállás árát megspóroljam - egy belvárosi McDonald's egyik szintjén töltöttem az éjszakát. Így sajnos a városból nem sokat láttam, ezért mielőbb vissza kell mennem alaposabban körülnézni. Ezért a következő pár évben újabb belgiumi utat tervezek, lehet, hogy csak egy hosszú hétvége lesz, de mindegy, muszáj. :-) Láttam viszont a gyönyörű pályaudvart, a fő teret a Scheldt partján is sétáltam, szóval kívülről a lényeg tényleg megvolt. Reggel 7-kor aztán tényleg elmentem Rotterdamba.

A következő részben: Dél-Hollandia 3 városa és amszterdami séta ott, ahová magyarok nem nagyon járnak.

Ami Belgiumban még látnivaló (várhatóan télen, a szülinapom környékén meg is nézem):

1) Brüsszel: Atomium és EU-intézmények

2) Antwerpen

3) Leuven

4) Oostende

5) Arlon

végül

6) Brugge: a Városháza tanácsterme és Gent: a másik két beginaudvar, valamint a katedrális belülről, ahová szintén nem tudtam bemenni...

Már meg is vannak jövőre a tervek.

Ideális forgatókönyv:

1. New York (+ Washington + Dallas)

2. Montenegró

2. Azerbajdzsán

3. Nyugat-Szicília

Reális forgatókönyv:

1. 3 vulkán, 3 maffia (Nápolytól Cataniáig) 

2. Montenegró

3. Azerbajdzsán

4. Nyugat-Szicília

Átnézve a menetrendeket, a következő időpontokban fogok megérkezni vonattal az egyes városokba, bő 2 hét múlva, ha nem lesz menetrendi csúszás:

06.29.: Brugge 11:01, Gent 14:00, Antwerpen 17:01, Rotterdam: 20:01

06.30.: Gouda 09:23, Delft 11:31, Hága 14:07, Amszterdam 20:13

07.01.: egész nap Amszterdamban vagyok

07.02.: Steenwijk 08:47 (utána busz és autó, az állomások Giethoorn, Otterlo és Nijmegen)

07.03.: Eindhoven 11:14 (repülök a csehországi Brnóba)

Hú, de nagyon várom!!!

A 21. számú bejegyzés számtalanszor módosult a fejemben.

De ma egy módosulás végre megszilárdult, repülőjegyet foglaltam. Csehországba nem Ausztriából, hanem Hollandiából megyek. Hollandiában, ha sikerül, 4 embert fogok meglátogatni, ebből 3 magyar és 1 holland.

És emígy fog kinézni a dolog:

Két fénypontja lesz az útnak: Giethoorn, egy olyan falu, ahol nincsenek utak, csak csatornák (a térképen az L). Valamint Otterlo, ahol van egy csodálatos környezetben fekvő, csodálatos múzeum, a Kröller-Müller (a térképen az M.)

A bécsi/dürnsteini hétvége kérdéses (szervezés alatt), Szlovénia biztosan tolódik őszre, a (spanyol-)portugál álom kérdéses, a német út pedig elmarad. Jövőre viszont el akarok menni New Yorkba. Ott 3 magyar meglátogatandó. :-)

Útitervem, mely március 20. és április 1. közötti portugál és spanyol célpontok felkeresésére irányult, meghiúsult, mivel útitársaim egyike lemondta a tripet. Nyáron Norvégia sem fog összejönni, mivel egyrészt akihez mentem volna, megbántott, másrészt pedig a Ryanair, amivel olcsón kijuthattam volna Oslóba, már nem repül Oslóba. Ami pedig Montenegrót illeti, lóg a levegőben rendesen. De mindig vannak/voltak "B" tervek, most is vannak. A legvalószínűbb forgatókönyv tehát a következő.

1. utazás: május, Svájc

Első és második éjszaka Gryonban, a Genfi-tótól nem túl messze található falucskában, de persze ez a vidéki romantikán túl nekem csak egy szálláshelyet jelent, ugyanis a Gruyère-i-tó partján lévő Broc-ban egy híres csokoládgyárat, a Caillier-t fogom megnézni. Emelett pedig a nagyon-nagyon finom gruyère sajtból is bőségesen kívánok fogyasztani valamilyen formában.

Megnézem Wallis kanton három városát: Sierre-t, Siont és Saillont.

Utána Binn, egy festői és a civilizáció káros hatásaitól megkímélt alpesi falu, aztán onnan Interlaken.

Harmadik éjszaka Interlakenben. Itt már voltam, de most nem fogom kihagyni a Harder Kulmot.

2. utazás: június, Ausztria és Csehország

A buszjegyet már le is foglaltam. Irány Salzburg! Onnan vonattal Bad Ischl, Hallstatt és környéke, Gmunden és aztán Linzen keresztül Csehország: Ceské Budejovice, Cesky Krumlov, Plzen és Mariánské Lazné, alias Marienbad. Prágából visszabuszozom majd Pestre. Gyűlölöm azt a rázós autópályát Prága és Pozsony között, de most nem lesz jobb megoldás, ki kell bírni. 

3. utazás: július, Ausztria

Bécsben lakó barátaim meglátogatását botorság lenne nem összekötni egy jó kis wachau-i borozgatással a gyönyörű Dürnsteinben, ahol a köz- és a vasút alagúton kerüli ki a városkát, hogy ne rontsa az összhatást...

4. utazás: augusztus, Szlovénia

A Szlovéniába való buszozást a korábban már meglátogatott szlovén cimborám kisbabájának megtekintése indokolja, s ha már ott vagyok, nem fogom kihagyni a bledi tavat, ha lesz rá idő.

5. utazás: szeptember, Spanyolország és Portugália

Egyszerűen nem tudok lemondani róla. Muszáj idén is Portugáliába mennem. Ha összejön ez az út, elmondhatom, hogy a legfontosabb nevezetességek kb. 2/3-át láttam az országban. Lisszabon, Észak, Madeira után most a Közép lesz soron. Marad tehát: Azori-szigetek, Dél és a resztli. Azért is izgalmas lesz, mert Madridból megyek majd át vonattal. Előtte megnézem Ávilát és Salamancát. Portugáliában jön Coimbra, Fátima, Tomar, Batalha, Óbidos, Ericeira, Sintra, Lisszabon, Cascais és Estoril. Visszatérve Madridba elvonatozom Barcelonába, majd vissza. (Repülhetnék pestre Barcelonából is, de nem jön ki jól a menetrend.) 

6. utazás: december, Németország

Frankfurttól Bázelig: Heidelberg, Rothenburg ob der Tauber, Esslingen és a Fekete-erdő.

10 eurós retúrrepjegy - ez volt a fő indoka annak, hogy januárban, egy kemény tél közepén Varsóba utazzak. Ezzel egy újabb elemet vettem fel szépen gyarapodó főváros-gyűjteményembe (felkészül: Oslo és Podgorica).

Nos, Varsó - pláne télen - egy rettentően unalmas város. De ennek ellenére, vagy talán pont ezért, sok gondolatot szült bennem. Egészen röviden: egy fantáziátlan, de funkciót példás rendben teljesítő főváros. Semmi több.

Szállásom az egyik belső kerületben volt, egy sugárúttól nem messze. Sugárutakból ott nincs hiány. 2x3 sávos, nagyon-nagyon hosszú utak, középen villamosvágánnyal vagy -rosszabb esetben- autóparkolóval. S ehhez még társul egy nagyon széles járda. Miért alakult ez így? A II. világháborús pusztítás miatt természetesen, mikor földig bombázták a lengyelek történelmi fővárosát. A lerombolt épületek helyén szürke, hosszúkás, sokszor árkádos, kivétel nélkül az '50-es évek szocreál stílusában emelt épületek. Szürkén kívül néha esetleg fehér vagy okkersárga szín. Más soha. A járda mentén nincsenek fák. Mindezt látva az volt az első gondolatom, hogy Budapest - minden szenvedése ellenére - mennyire szép, mennyire változatos építészetileg. Az idelátogató külföldiek a dualizmus kori épületekeinket csodálják leginkább. Varsóban nincs nagyon mit megcsodálni.

Hogy én mit tennék? Egyértelmű: ha már ez a gyászos örökség, izgalmas kísérleti terepnek szánnám a várost a kortárs építészet nagyágyúi számára. Nem tudom, ez miért nem jutott eszükbe az ottani illetékeseknek. Vagy eszükbe jutott, de a nép (ízlése) ellenállt az építészeti forradalomnak? Varsó legújabb korban felhúzott felhőkarcolói, amelyik közül van, ami még nincs befejezve, szintén unalmasak. A Sztálin által "adományozott", a város jelképének számító gigantikus, 33 emeletes kultúrpalota környékén emelik őket irodaháznak, szállodának, de lelki szemeim előtt most egyik sem jelenik meg. Kérdezem: hol van Zaha Hadid, Norman Foster, Frank Gehry, Santiago Calatrava és a többiek, akiknek fantáziájától az enervált város újra erőre kaphatna és a világturizmus sodrásába kerülne? Rejtély. Furcsa, de Varsó számára csak Dubai útja lehetne a járható szerintem, persze helyre szabottan, sivatagi sípályák, a luxus fertője és magyar kurvák nélkül. 

S ami a fák hiánya mellett hasonlóan zavaró volt: a rengeteg, szem előtt lévő autó. Egyetlen mélygarázzsal sem találkoztam a szűk 3 nap alatt. Talán ezért parkoltatják a sugárutak közepén a járműveket (a szélükön sosem, ez is érdekes). 

VISZONT: minden hangulattalansága ellenére azért basszus ez a város működik! Van gazdája! A belső kerületek járdáin asztfalt helyett burkolat, emberhez méltó, tiszta aluljárók pezsgő kiskereskedelemmel, graffiti alig-alig, kitűnő állapotú és pontos villamosok, buszok! Idő- és zónaalapon egyaránt működő, azonnal átlátható tömegközlekedési rendszer. Betört, bedeszkázott kirakat nincs, ahogy rossz állapotú utcabútor sem. Ha pihenni akarsz, rengeteg park, rendezettek. Egyben jártam, a király nyári palotájának volt kertjében, ahol mókusok kézből esznek, kacsák és pávakakasok rohangálnak. Élmény volt ott sétálni hóban is,  el tudom képzelni, hogy nyáron valóban mennyire romantikus lehet. Kísérőm szerint minden varsói oda beszéli meg az első randiját.

Napokra lebontva annyit mondhatok, hogy szombaton az említett parkban és környékén, vasárnap pedig az egyik külvárosban, Wilanówban, a lengyel Versailles-t néztem meg. Ami kisebb volt, mint a fertődi kastély és a nagy világháborús pusztítás után néhány bútorral sikerült berendezni, de javarészt a nagy nemesi családok tagjainaról készült portréfestmények diszítették. Az viszont biztos, hogy "szakadjunk ki a családdal egy napra a nyugalomba, de ne túl messze, egy 20 perces buszjeggyel máris ott vagyunk"-típusú tervekhez a legkitűnőbb helyszín. A kastély vasárnap ingyenes, tömeg viszont nem volt. Ma, azaz hétfőn pedig a történelmi óvárost néztem meg, amit szintén porig bombáztak, de teljesen rekonstruáltak. Persze így már rögtön olyan, mint nálunk a Várkerület magja. Kis gótikus-reneszánsz házikók, földszintjükön elegáns boltokkal, menő ügyvédi irodákkal, drágább éttermekkel. Érdekesség, hogy a Pizza Hut a volt királyi palota tőszémszédságában, szerény külsővel kapott helyet. Nálunk azért furcsa lett volna, ha pl. a Sándor-palota mellett engedték volna egy ilyen franchise nyitását, ott ez nem gond. Az óvárosból dél felé futó utcán először a világ legmenőbb divatmárkáinak boltjai sorakoznak, majd amikor az út sugárúttá szélesedik (sok autó, fa nélkül, széles járdával, tudjátok), akkor pedig egymás után sorkaoznak a nagykövetségek, újjáépített, az Andrássy út szerényebb házaira hajazó villákban. A magyar is egy ilyenben van. Az amerikai egy újabb építésűben, magas vaskerítéssel körülvéve, az út túloldalán Ronald Reagan szobrával, akárcsak Pesten, a Szabadság téren. Bár a varsói Reagan egy pulpitus mögött áll, az arca ugyanaz a sármos bácsi, mint itt nálunk.

Láttam magyar éttermet, Borpince néven. Oldschool, meghaladandó kínálattal, a Molnár B. Tamás-féle, általam kedvelt gasztroforradalmárok által nemlétezőnek minősített és sűrűn elátkozott Budapest-bélszínnel a menüben. 

Ezen kívül sokat pihentem. Olvasgattam Roger Scruton borkalauzát. Nagyon tetszik. A dögledezés most nagyon fontos volt, mivel jelentős alvásdeficittel küzdök, a hamarosan már csak volt munkahelyemen rengeteg a tennivaló, fel kellett töltenem az elemeket. Ezért sokáig aludtam minden éjjel. Bár nem egyhuzamban, mert 12 ágyas szobában laktam, ahol 8-an voltunk. A szobatársak cserélődtek, volt köztük a ferencjózsef-bajszos vallon alkesztől a magában beszélő szakadt lengyel luvnyán át az egy ágyban nyomorgó flamand párocskán át mindenféle nép. Sok horkolás, villanykapcsolgatás, igazi rossz hostelélmény. De most már biztosan eldőlt, hogy ezentúl csak bed and breakfast, illetve couchsurfing lesz a szállás típusa, amit igénybe veszek. 2010. decemberében kezdtem egy másik lengyel városban, Gdanskban a hostelezést és most fejeztem be. Öregnek érzem már magam efféle mókához. Az viszont tény, hogy olcsó volt (2100 Ft/éj).

A tömegközlekedés színvonala magasabb, ára alacsonyabb, mint a pestié. (1 egész napos jegy 1050 Ft, itthon 1650 Ft és itt még metrókocsi-kigyulladást is kapsz ajándékba.) Ám ez sajnos nem meglepő. Ami meglepő volt, hogy átszámítva 2700 Ft-ért az alábbi fejedelmi ebédet (=meg is kellett hagynom. és így is alig keltem fel az asztaltól) ettem szombaton, a Svejk nevű étteremben:

- 2 tálka kence (pástétom+krémsajt, friss mindkettő, savanyú káposztával), amit nem kértem, csak hozták, ahogy leültem és nem számolták fel

- 1 kis kosárban 4 nagy szelet kenyér, 2 fehér és 2 barna, hozták, és nem számolták fel

- 1 kis mázas lábasban tálalt borscs, azaz céklaleves, fűszeres darált csirkemellel töltött canelloni-féleséggel

- 1 adag, 2-féle káposztával körített krumpalacsinta paradicsommártásos marhahússal töltve és erdei gombaszósszal leöntve

- 1 korsó sör (4 dl)

- 1 kupica meggylikőr digesztívum gyanánt, hozták a számla kérésekor és nem számolták fel

Másnap, vasárnap, átszámítva 2100 Ft-ért az alábbi, szintén emberes adag ételt ettem:

- kencék, kenyér, meggylikőr - mint előző nap

- 1 kis mázas lábasban zurek, azaz finom, savanykás árpaleves főtt tojással és fehér kolbásszal

- 1 adag (5 db!) káposztával körített pirog, azaz olajban sült, de semmi olajos ízet nem hordozó, finom krumpligombóc, káposztával és erdei gombával töltve

- 1 óriáskorsó sör (1 liter)

Mivel takarékoskodom, készülök a márciusi nagy utamra, hétfőn nem zabáltam Varsóban, csak este, itt a pesti hűtőcskémből faltam valamit. Pedig tudtam volna. Imdom a lengyel konyhát, laktató és ízes, hasonlít a magyarra. A zurek nevű levest pedig tényleg minden héten meg tudnám enni. 

Újabb kérdés: Magyarország nemzeti kisebbségeinek miért nincs étterme Budapesten, idértve a lengyelt is? Jó, a szerbeknek ott van a Blahán a remek ár-érték arányú montenegrói gyorséttermük, s végül is a görögök sem állnak rosszul, de a többi? Szívesen ennék bolgár, ukrán vagy éppen örmény fogásokat is. Ha tud valaki ilyen helyet nálunk, ne habozzon, írja meg, mert szívesen kipróbálnám! 

Végezetül: a lengyelek kedvesek. Nem bűbájosak, de az biztos, hogy pozitívabban jársz az utcán ott, mint Magyarhonban. A lengyel lányok pedig nagyon tipikusan néznek ki. Kerek az arcuk legtöbbször és olyan szlávos. Ezt nem lehet megfogalmazni, de tényleg így van. A szép lengyel lányokra pedig az a jellemző, hogy kis kerek arcuk, vékony szájuk és kis orruk van. Olyan kis cuki babafejecskéjük. Aranyos, egy portrérajzolónak pedig nem bonyulult dolog ez. Az én újonnan megismert, szombaton és vasárnap 2-2 órán át lelkes idegenvezetőm, egy tősgyökeres régész leányzó pedig nagyon szép, még magyar viszonyok között is csettintene rá a férfiembör. De most már itthon vagyok, megpróbálok áttelelni és az új blogom világhódító útját egyengetni (www.johariablak.blogspot.hu)

Ha Lengyelországba mentek hosszabb időre, azért Varsót ne hagyjátok ki, de ha csak egy várost kell/tudtok megnéznetek, akkor egyértelműen Krakkó a király. Persze, itthon neki van a legjobb híre, Wieliczka és Auschwitz közelsége miatt is kedvelt célpont. Én mindenesetre biztosan nem végeztem még a polákokkal. Talán nem kell 5 évnek sem eltelnie és egy hosszú cseh-lengyel vonatozásos nyaralás lesz terítéken. S a teríték szó használata nem véletlen. Mert az ételek miatt akár 5 órán belül is visszamennék...

Volt lakótársam, a szintén a közszférában dolgozó Kati társaságában kerestem fel 3 napra az Örök Várost. Ráhangolódni erre az útra, melyet közel 3 hónappal korábban lefoglaltam a WizzAirnél, kevés időm volt. Megnéztem persze Woody Allen új filmjét, a Rómának szeretettelt, ami nekem 3/4 részben tetszett. A törtszám háttere az, hogy 4 szálon fut a történet (Woody Allennek, Penelope Cruznak, Ellen Page-nek és Roberto Benigninek is van egy-egy szála), s szerintem az utóbbi szál erőltetett és ezáltal felesleges. De a többi része engem szórakoztatott, Ellen Page-et - akiről kb. nyár eleje óta tudom, hogy egyáltalán létezik, mikor megnéztem a Juno című kedvesen idealista Oscar-jelölt filmet - pedig nagyon-nagyon csípem és nagyon-nagyon meg is dugnám. (Ez Woody mozijában a karakterével meg is történik egy autóban.)

Hogyan lehetett volna tehát ráhangolódni? Nyilván sok-sok, ott megfordult író útleírásából. De talán ehhez nem lett volna türelmem. Viszont (figyelem! ismeretterjesztés következik!) Federico Fellini Satyriconjával igen. (A másik, Rómához köthető filmje, Az édes élet a klasszikus jelenetével, amelyben Anita Ekberg a Trevi-kútban fürdik Marcello Mastroianni őszinte elragadtatására, már régen megvolt és nagyon szeretem.) Ezen kívül meghallgathattam volna Ottorino Respighi (1879-1936) zeneszerző Róma-trilógiáját. Ez 3 zenekari művet takar: Róma kútjai; Róma fenyői; Róma ünnepei. Ezeket következő, januárban esedékes utamig be fogom pótolni.

Péntek este érkeztünk meg szállásunkra, egy bed and breakfast típusú helyre, a Termini pályaudvartól 4 utcára. Nem voltunk maradéktalanul elégedettek, de csendes és tiszta, s főleg: nem hostel volt (lásd a menaggio-i élményeket a blog 17. bejegyzésében). 

1. nap: Szombaton először két templomot néztünk meg. Rómában kb. 200 van és az útikönyvem is ajánlott belőlük 7-et, de ebből 2 nem esett útba (a San Giovanni in Laterano és a San Clemente) a 3 nap során, a maradék 5 viszont kétségtelenül élmény volt. A Santa Maria Maggiore egységes, barokk belsőjéről és középkori mozaikjairól híres (na meg, ahogy észrevettem, magyar nyelven is lehet itt gyónni), aztán jött a San Pietro in Vincoli, mely nem kis részt ókori romokból épült, azon a helyen, ahol Szent Pétert mártírhalála előtt megláncolták. A láncok az oltár alatt egy ereklyetartóban vannak, de ami az oltártól jobbra van, talán érdekesebb: Michelangelo Mózese. Ez egy valódi remekmű, nem nagyon tudok hozzátenni semmit: LÁTNI KELL.

Aztán egy hosszabb sor kiállása után a Colosseum 4 szintje közül a középső 2, azaz a császári/patríciusi lelátó és a plebejusi lelátó következett. Az alagsor és a nők/rabszolgák lelátója csak vezetéssel nézhető meg. A világ leghíresebb arénájánál szembesültünk először azzal, hogy bármilyen jónak tűnik az útikönyved, ha rendes leírást akarsz egy neves építményről, érdemesebb az utazás előtt az interneten begyűjteni az infókat.

Egy rövid, street food jellegű falatozás után továbbmentünk, hogy körbejárjuk a Forum Romanumot. Nemcsak a középkor, de nemrég  még Mussolini útépítése is kártékony nyomot hagyott a hajdanán bizonyára félelmetes városközponton, amelynek így is borzongató atmoszférája van. Bár mi csak a felét láttuk, mert alkonyatkor, 6 óra előtt profi módon (síppal és hangszóróval) kezdték kiterelni a látogatókat a területről.

A Capitolium dombja felé vettük az irányt, ahol egy szép. szimmetrikus tér közepén Marcus Aurelius bronzszobra tekint le a városra, az egyik sarkában pedig a híres, Romulust és Remust szoptató anyafarkas szobor áll. Aztán a Vittoriano (az olasz egység hatalmas, taszítóan megalomán emlékműve), a császári fórumok romjai és Traianus oszlopa érintésével hazaandalogtunk. Ezen a napon kb. 10 kilométert gyalogoltunk - ekkor még jó időben. 

Isteni tésztát s finom ház borát fogyasztottunk a Pastarito nevű pastaszentélyben. A tésztát és a feltétet is te választod ki és kedves, fiatal pincérek szolgálnak ki. Nagy volt az adag és kitűnő volt az ár-érték arány. Ha esetleg mennétek Rómába, hasznos felírni a címet: Via Gioberti 25.

Vacsi után sem untuk még a sétát, bejártuk a szállásunk környékét is, Diocletianus fürdőjének romjait is láttuk kívülről. Az alvással nem volt gond, nagyon elfáradtunk. De már ekkor megállapítottuk, hogy Róma tényleg utánozhatatlan, s a hangulata unikális. Izgalommal vártuk tehát a második napot.

2. nap: Esőfelhők gyülekeztek, így amennyire tudtunk, siettünk a Róma központjában lévő nevezetességek irányába, ám az első zuhé mégis pont akkor ért minket, amikor a Spanyol lépcső tetejére értünk, a kéttornyú templomhoz. Innen egy rövid fényképezkedés után átmentünk a Piazza del Popolo-ra, ahol a római nagyobb tereken már szinte obligát egyiptomi obeliszk mellett 3 templom is van, ebből az egyikben lévő Caravaggio-freskókban szerettünk volna gyönyörködni, de nem sikerült, mert épp mise volt és nem volt időnk megvárni a végét. Így aztán, továbbra is esőben menetelve visszamentünk a Spanyol lépcsőhöz, onnan pedig - egy isteni fagyi után, melyet a San Crispino-ban fogyasztottunk el - a Trevi-kúthoz, aztán felmásztunk a Quirinalis dombra, ahol a köztársasági elnök palotája van. Onnan továbbmentünk a Pantheonhoz, ahol jócskán elidőztünk, hiszen fantasztikus épületről van szó, aztán következett a Piazza Navona, majd a Santa Maria sopra Minerva templom, ismét egy hangulatos épület, Giotto freskóival és Sienai Szent Katalin sírjával. Ő egy, a domonkosrendiekhez kötődő szent, aki az avignoni fogság időszakában állt ki szavakkal és tettekkel a legitim pápa mellett. Aztán a Campo de' Fiori, egy nagy piactér következett, Giordano Bruno komor szobrával. Lementünk a Tevere partjára, ahol egy platánsor mellett haladtunk végig, ahol iszonyatos madárcsicsergés kísért végig minket, megérkeztünk a nap utolsó előtti állomásához, a Santa Maria in Cosmedin templomhoz, ahol a balatoni fürdőhelyeken is gyakran látható "jósgép" eredetijébe, Az Igazság Szája domborműbe tettük a kezünket. Nem kapta be, tehát igaz emberek vagyunk. :-) És még itt sem volt vége, mert a templom mögött megnéztük a Circus Maximus helyét - nos, itt híre-hamva sem volt romoknak, az egész egy nagy legelő, kissé csalódás. Aztán  átmentünk a Tevere egyik hídján és máris a valóban (még így, sötétben is) kihagyhatatlan Trastevere negyedben találtuk magunkat. Sikátoros, nagyon bájos környék ez, megfogja az embert, de itt már nem barangoltunk sokat, az egyik nálam lévő útleírás ugyanis egy pici éttermet ajánlott a Piazza San Callisto 9/B alatt, ahol nagyon finom, más országokban szinte előállíthatatlan pizzát ettünk és a ház borát is megkósoltuk. A desszert viszont (a como-i mennyei panna cotta után - lásd a 17. bejegyzést a blogon) kissé csalódást keltő volt. De nem maradtunk éhesek, sőt, alig tudtunk visszavánszorogni a szállásunkra.

Egész nap, néha idegesítően esett, tehát ez a nap - bár élményekben nem maradt el az előzőtől - még fárasztóbb volt.

3. nap: 10 óra körül már a Szent Péter téren kígyózó, hosszú és gyorsan haladó sorban álltunk, hogy feljuthassunk a világ legnagyobb templomának kupolájába és lenézhessünk a városra. Azért a kupolával kezdtük, mert féltünk, hogy elromlik az idő és fuccs a jó kilátásnak. Végül csak késő délután borult be az ég kicsit. A kilátás fantasztikus volt, rengeteg volt a turista odafönn. Ezután a templom és az altemplom bejárása következett. Érdekes, hogy a bazilikában nincsenek jelentős műalkotások, két dolog emelendő ki: Michelangelo Pietája, amelyet üvegfallal védenek, amióta egyik fanatikus hazánkfia kalapáccsal leverte a Krisztus-alak lábfejét, illetve VIII. Ince pápa reneszánsz síremléke. Persze ettől függetlenül maga a hely lenyűgöző, s a főhajó közepén húzódik egy skála, ahol hozzá lehet mérni a világ nagy keresztény templomait a bazilikához. Az esztergomi főszékesegyház talán az 5. a sorban, ami igen előkelő helyezés szerintem.

A Vatikáni Múzeumokba, ami kb. egy tucat helyet takar, tele kincsekkel, már jócskán délután léptünk be. Amit nem akartunk kihagyni, az a Sixtusi-kápolna és Raffaello termei voltak. Előbbiben kb. 100 percet, utóbbiakban - zárás előtt, a múzeum termeit szó szerint végigfutva, az egyik udvarban megbúvó Laokoón-csoport előtt szó szerint csak szusszanásnyi pihenőt tartva - 10 percet töltöttünk. Ezután már zárt az egész komplexum, s nekünk is csengettek a vacsorához - ismét a Pastaritóban. Tehát a Vatikán nagy (igaz, kevésbé "híres") részére már nem maradt időnk, s az Angyalvárat sem közelről, csak a kupolából láttuk, tehát mindenképpen vissza kell térnünk egy napra még Rómába, mese nincs. Vacsora után indultunk a reptérre, éjjel 2-kor feküdtem le aludni Újpesten.

10 gondolat Rómáról:

1) Először szembesültem olyan esővel, amit nagyon nehezen viseltem. Nem az eső, mint olyan miatt, hanem mert 10 percig zuhogott, 10 percre elállt, aztán 10 percig csöpögött, aztán 10 percig dörgött és ömlött, aztán elölről az egész... Hogy ez speciálisan novemberi/olasz eső vagy novemberi ÉS olasz eső, azt nem tudom. De a második napunk élvezetesebb lett volna nélküle.

2) Amit rettentően hiányoltam: parkok! Szóval a medditerrán városok közül még mindig Madridban és Lisszabonban laknék a legszívesebben, Róma ebből a szempontból kizárt.

3) A belváros relatíve kicsi, könnyen bejárható gyalog, mi is csak a Vatikánba és onnan vissza közlekedtünk az A jelű metróval (van még egy B is, és most épül egy C - a régészeti feltárások miatt Róma nyilván nehezebb helyzetben van, mint Madrid, ahol 16 vonal van). 

4) A Spanyol lépcső szerintem nevezetességként -csúnya szóval- túl van marketingelve. Oké, a környéke tényleg a művészek paradicsoma volt (jobbra tőle egy John Keats Múzeum is van), de szerintem a hely ma már nem múltja, hanem az életérzés miatt jelentős. Nyáron, egy balzsamos, borgőzös és szerelmes estén nyilván verhetetlen, ősszel, tócsákkal és virágládák nélkül verhető. S a Trevi-kútról is ugyanezt gondolom.

5) Kiábrándító a rómaiak, mint vendéglátók mosolytalan közönyössége, ami - ha összehasonlítást teszek más, korábban felkeresett városokkal - már bunkóságnak minősítendő. Ahogy Marci komám fogalmazott, aki menyasszonyával járt ott nem is túl régen, azt lehet érezni, hogy a rómaiak "beleültek a készbe", azaz megszokták, hogy 2000 éve az megy, hogy ha egy turistának valami nem tetszik, akkor sincs semmi gond, nem kell megváltozni, mert 10 vagy épp 100 másik jön azonnal a helyére. Bár  voltak üdítő kivételek, ez bennem is megfogalmazódott.

6) Az eddigi legdurvább "bunkósági élményem" is ehhez a városhoz köthető: a Szent Péter bazilika altemplomában esett meg, ahol éppen a névadó szent sírja előtt álltunk és egyszer csak egy foghegyről odavetett "Excuse me"-val egy rőthajú (valószínűleg angol) idegenvezető fickó szabályosan kiszorított minket a sír elől, hogy elmondhassa a mondandóját a csoportjának. Mielőtt valaki félreértené: nem az arrébbtessékelés ténye, hanem annak stílusa volt felháborító. Hiszen semmibe nem került volna a következő néhány szó: "Excuse me, would you be so kind to step aside for a couple of minutes? Thank you."

7) Rengeteg az étterem, de jó drágák is, frekventáltabb helyen egy sima, Margherita pizza is 12 eurónál kezdődik. Érdemes tehát a főbb nevezetességektől, főutaktól messzebb eső kis helyekre koncentrálni, esetenként 5 euróval is olcsóbb ugyanaz. A kiszolgálás rendben van, bár a kártyás vásárlás nem olyan elterjedt, mint Európa északibb felében. Fagyit, ha Olaszországban vagy, évszaktól függetlenül enni kell. Olvasmányaim alapján kerestük fel a legjobbnak tartott fagyizót, a San Crispinót, melynek címe Via della Panettiera 42. Tartósítószer- és színezékmentes termékek, amelyeket nem tesznek tölcsérbe, csak műanyag pohárkákba, hogy a tölcsér aromája ne befolyásolja az ízhatást. Mindenképpen érdemes beállni pár kenet nyalánkságra. (Nem beülni, mert -ősszel legalábbis- nincs ülőhely.)

8) A Sixtusi-kápolna maga a csoda. Ez nem túlzás. Akkor is megéri a 15 eurót, ha mást nem akarsz/tudsz (nálunk nem a nemakarás, hanem a nemtudás játszott) megnézni Vatikánvárosban. Mivel az útikönyvek elnagyolják, feltétlenül megéri részletes leírást keresni róla a neten és tüzetesen megvizsgálni az összes freskóját. S lehetőleg olyankor menni, amikor kinn erős a fény, mert belül - azon túl, hogy nem lehet fényképezni - a villanyokat sem kapcsolják fel, tehát az amúgy magasan lévő ablakokon beáramló fényben bízhatsz csak.

9) Pozitívum Párizzsal szemben, hogy minden fontos dolog ki van írva angolul. Párizzsal és Madriddal szemben pedig még inkább pozitívum, hogy sokan beszélnek is angolul! Én tudok olaszul, de Katinak ez a tény könnyebbséget jelentett.

10) Először 2000-ben figyeltem meg Velencében, hogy az olasz cicák nem állnak rosszul testsúly tekintetében. A Palatinus domb oldalában figyeltem fel egy kerítés mögött két fényes szőrű, husi macskára. Ekkor zajlott le Kati és köztem a következő párbeszéd (aki nem ismeri Katit, annak csak annyit mondok, hogy ő nem egy táncoskomikus típus ugyan, de olyan szókreációi vannak, hogy néha hasamat fogom a röhögéstől):

- Nézd csak, milyen kövérek ezek a macskák! Ilyen húsos állatot nem látsz Magyarországon!

- Persze, mert ezek jól vannak táplálva. Jóléti állam, jóléti macskák!

Ennyit tehát Itália szívéről. Ez pedig az idei év utolsó blogbejegyzése.  Hűséges, alapos olvasóimnak és a bejegyzésekbe néhanapján és csak felületesen beleolvasóknak egyaránt köszönöm a nem lankadó figyelmét! 2013-ban ismét jön a Sapka és Funchal!

Eképpen nincs más hátra, mint ismertessem azt, hogy -szándékaim szerint és lehetőségeimtől függően- jövőre mikor és hová fogok utazni, azaz milyen helyekről fog megjelenni útleírás e felületen.

JANUÁR: Varsó (Lengyelország) - repjegy lefoglalva, tehát biztos

MÁRCIUS: Lisszabon és környéke (Portugália), Zaragoza - Pamplona - Barcelona (Spanyolország), Montpellier -  Lyon (Franciaország) - repjegyek lefoglalva, vonatjegyek intéződnek, tehát biztos

JÚNIUS-JÚLIUS: Erdély szíve - barátokkal, még függőben ÉS Oslo, Sogne-fjord, Bergen (Norvégia) - látogatás, még függőben

AUGUSZTUS: Montenegró tengerpartja, Dubrovnik (Horvátország) és Mostar (Hercegovina) - családtagokkal, tehát szinte biztos

DECEMBER: Hága, Delft, Rotterdam (Hollandia) és Antwerpen (Belgium) - látogatás, még függőben

Hétfőn reggel elég korán a kikötőben voltam már, és a felkelő nap sugaraitól megvilágított, a korábbiakhoz képest egy újabb és nemkevésbé szép arcát mutató tavon áthajóztam a Menaggióval szemközti Varennába. A Comó-i tó e keleti partján, ami ugyanolyan dombos-hegyes, mint a nyugati, fut a vasútvonal. Ezzel viszonylag hamar Milánóba értem, de ott nem jött elég hamar a szűkös pénzügyi keretemnek megfelelő vonatcsatlakozás, így kb. fél 4-re értem Stresába, a Lago Maggiore partjára. Ez a tó a 2. legnagyobb a Garda után és teljesen más, mint a Comói. Persze szintúgy gyönyörű. Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Comói vadabb, a hegyek karnyújtásnyira vannak, ezáltal sejtelmesebb is a szűkösség érzete miatt. Ez a tó lágyabb, egyben nyitott, nagyvilágibb. Enyhén kifli alakú, a felső egyötöde Svájchoz tartozik (partján az Arany Leopárd Filmfesztiválról híres Locarnóval), az alsó egynegyedénél van egy kiszögellése nyugatra, egyfajta öble, aminek a déli partján Stresa és Baveno, északi partján pedig Verbania és Pallanza városkák fekszenek. Stresáig a vonatból, ami persze a déli parton a dombokon halad, alig látni a tavat a magas fák és főleg a házak miatt. Aztán mikor lemész a vasútállomásról a partra, hát... gyönyörű. Az az érzésed, hogy egy tenger öblébe érkeztél. Az idő megint jó volt, kifejezetten meleg. A csomagomat előtte persze leraktam a restiben (az volt a megőrző) és elindultam a sétányon, a parton. Stresa páratlanul elegáns, hatalmas Belle Époque-szállodák, nagy kertekkel, ahogy köll.

A Comó-tóval ellentétben most sem idő, sem pénz nem volt arra, hogy csaknem végighajózzak (a csaknem itt a svájci határt jelenti, oda nem akartam most átmenni, mert ha én ott meglátok egy nagy tábla csokit, azt nem hagyom ott és az nem kevés pénz), hanem egy számomra nagyon érdekes sziget, az Isola Bella meglátogatása.

A Milánónak több püspököt, sőt a katolikus egyháznak egy november 4-én ünneplendő Károly nevű szentet is adó, Lombardiában kiemelkedő politikai-történelmi szerepet játszó Borromeo hercegi családnak Stresa és Verbania között ebben az "öbölben" 4 szigete volt: Isola dei Pescatori (avagy Isola Superiore), Isola Bella, Isola Madre és Isola San Giovanni. Most már csak az utóbbi 3 az övék, lévén hogy a Pescatorin 33-an laknak, egy kis falu van ott egy kis templommal és ezek a polgárok idővel önállósodtak. A Bellán egy kastély van egy függőkerttel és néhány házikóval, valamint szintén egy kis templommal. A Madrén egy kisebb kastély nagy botanikus kerttel. A San Giovanninin, ami már szinte a szemközti parton van, Verbaniához közelebb, szintén egy aprócska kastély van.

Tehát áthajóztam (5 perc alatt) az Isola Bellára, mit nem volt nehéz alaposan körbejárni. A képek a FB-n magukért beszélnek. A kastély és a tízteraszos kert (fehér pávákkal és fehér lovakkal, csodás szobrokkal, medencékkel, szökőkutakkal) a következő látogatásra marad, talán 2 év múlva. Jövőre még sajnos biztos nem.

Stresából későre értem Milánóba, elfoglaltam a belváros szélé lévő szállásom és bevetettem magam este 10 tájékán a városba. Hétfő este lévén nem nagyon tolongtak az emberek a fő utakon, elég csendes volt minden. A Viktor Emánuel Galéria (a híres, színes, elegens fedett korzó) környékén persze más a helyzet. Ott azért több ember volt. Az egyik bejáratnál, a szállásomhoz közelebb van a Scala, ami persze nem egy jellegzetes épület, sőt uncsi, de megnézve a repertoárt, hát tényleg tátva marad az ember szája... Gyakorlatilag az összes híres énekes és karmester, akit a Rózsavölgyibe befordulva a polcokon láthatsz, nem fogja kihagyni a dalszínházat ebben az évben. A főzeneigazgató pedig egyik kedvenc muzsikusom, Daniel Barenboim. 

Mivel nagyon éhes voltam és kijjebb nem találtam éttermet, a Galleria egyik helyiségébe tértem be egy fantasztikus, általam parmezánnal jó bőségesen meghintett makarónira és egy tiramisúra. Aztán kimentem a túlsó oldalon és máris a kivilágított dóm csodálatos látványában gyönyörködhettem. Éjfél körül értem vissza a hostelbe, ahol sárga és fehér lányokkal, összesen 5-tel osztoztam a mixed dormon. A mixed dorm tehát miattam lett mix. :-) A lányok persze nem horkoltak és az utca is nagyon csendes volt, ellenben kb. 15 szúnyogot ütöttem le... 

Kedd reggel még volt annyi időm, hogy az előző esti útvonalat napvilág is bejárjam és néhány fotót elkattintsak, s a dómba is bemenjek. A dóm egyébként felújítás alatt volt kívül, a tornya is fel volt állványozva, ugyanakkor a Madonna, ami aranyozott, szabadon volt hagyva. A teraszokra is, ahonnan páratlan a kilátás, tehát a következő látogatásomkor fog sor kerülni, ahogy Az utolsó vacsorát, ami egy itteni templomban van, akkor fogom megnézni.  Összességében annyit tudok mondani, hogy Milánó tekintetében jók a benyomásaim, szerintem nem lehet annyira rossz ott élni, bár kétségtelen, hogy forgalmas, zajos nagyváros. De Olaszországban van. :-) Végül nem vonattal mentem ki a reptérre, mert az pont nem közlekedett, hanem busszal, így alkalmam volt a külső részeket is látni a jármű ablakából. Annak ellenére, hogy fúrják az 5-ös metrót, nem keveredtünk dugóba, pedig 11-kor indultunk, ami szerintem Pesten is forgalmasnak számít.

A gépem pontosan, 1-kor indult, így 3-kor már hazafelé tartottam Újpestre a 3-as metrón. Este pedig olyan vacsorát ettem a Vigyázó Ferenc utcai Mák Bisztróban, amit csak vonakodva cserélnék el egy olasz vacsorára... Úristen! Az a borjúmáj, az a kagyló, az a csokitorta!!! Vááá!!! Hát mennyei volt. Tudom, sznob vagyok, de nem is akarok megváltozni... :-) A pincérlányok és a pincérfiú pedig eddig a legtökéletesebb, legkedvesebb kiszolgálást nyújtották az összes sznob(abb) pesti étterem közül, ahol volt szerencsém megfordulni. Nagyon köszönöm!!! (Ide előbb fogok visszamenni azért, mint Itáliába.)

Összefoglalva: nagyon jól feltöltődtem, a minden korábbinál komolyabb anyagi befektetés ellenére pedig mindenkinek ajánlom a lombardiai nagy tavakat, nászútra is!!! Én is visszamegyek még mindkét tóhoz, ez biztos. Hogy nászút keretében-e? Na ez nem biztos... ;-)

Mint korábban olvashattátok, a WizzAir törölte a Forlì-ba induló járatot, így Közép-Olaszország helyett Észak-Olaszországba mentem 3 napra, mivel Milánóba foglaltattam át a jegyet. Szombati indulásomkor itthon is szép idő volt, s ez a Malpensa repülőtér betonjára lépve sem változott, ami örömmel töltött el. Persze tudtam, hogy a jó idő miatt nem kell sok cuccot vinnem, de életemben ilyen könnyű csomaggal még nem utaztam: max. 2 kilós volt a kis kézipoggyászom... (A női olvasók most leestek a székről.) A reptérről vonat és busz is bevisz a központi pályaudvarra, az ár ugyanannyi, én vonattal mentem. Észak-Olaszország eme részét nem túlzás Svájccal összehasonlítani, nos, ekkor 1-0 volt már Svájc javára: a vonatra nem volt jó az itthon megvett, hiperolcsó InterRail vonatbérletem. Svájcban ezzel nem volt gond.

Aztán a pályaudvaron - ami amúgy nem rossz hely, grandiózus és tiszta -, a "restiben" az áraktól dobtam egy hátast: egy szendvics 5,90 euró volt, egy fél literes ásványvíz 1,50. OK, Svájcban persze drágább, de ez sem volt két fillér. Muszáj volt valamit ennem. Időm az volt hál'istennek, mert nem akartam olyan vonatra szállni, amire helyjegy kell, így megvártam egy alsóbbrendű, regionális vonatot, ami megáll Comóban. Hiszen a célom egy milánói séta mellett a Lago di Como és a Lago Maggiore meglátogatása volt. Ezek a Lago di Garda mellett Itália legnagyobb tavai. A tavak eltérő karakterűek, de persze mind nagyon szép.

Como San Giovanni nevű (egyik) pályaudvarán kiszállva a vonatból az első dolgom volt az állomás épületében működő turistairodában várostérképet és hajómenetrendet kérni. Aztán ennek segítségével, végigmenve a tó partján és gyönyörködve a látványban megkerestem szállásomat. A Comói-tó partján rengeteg fényűző villa van és sok közülük látogatható is, vagy éppen középületi funkciója van. Így van ez Como városmagjától 10 percre, a parton fekvő Villa Olmo esetében is, amit egy dombra kúszó park is körülvesz. Bájos egy látvány, s a villa mögött van egy hostel, ahová bementem, úgy emlékezvén, hogy az a lefoglalt szállásom. De nem. A hostelből a főút másik oldalán lévő társasházhoz irányítottak. A B&B, alias Bed&Breakfast Villa Olmo ugyanis az egyik 4 emeletes, újszerű társasház 2. emeletének egyik lakásában volt. Marcello, a tulaj édesanyja fogadott. Amikor az előszobából nyíló kisszobát - ami ízlésesen volt berendezve és egy porszemnyi kosztól is mentes volt - megmutatta, rögtön tudtam, hogy eddigi összes utazásom legeslegjobb szállására érkeztem. Nagyon megfogott az is, hogy az ágytakaró és a törölköző színe megegyezett és a szegélyük kézzel varrt anyaggal volt díszítve. A szoba melletti fürdőszoba pedig szintén minden igényt kielégített. A zajokból úgy hallottam, hogy egy nagyobb szobában német anyanyelvű vendégek voltak, de középkorúak lehettek, szóval semmi éjjeli zajongás nem zavarta a pihenést. Redőny volt az ablakon, tehát még az utca fényei sem. Tökéletes volt.

Persze lefekvés előtt egy nagyot sétáltam Comóban, aminek érdekesebb látnivalói - talán a központjában fekvő kis park szélén épült Alessandro Volta Múzeumon kívül - nincsenek, de azért hangulatos városka. Mikor besötétedett, beültem egy népszerűnek tűnő, 8-kor fél házas, 9-kor már telt házas étterembe, az Ingaóra nevet viselő helyiségbe. Ami "persze" a falon lévő, szép kivitelezésű ingaóráról kapta a nevét. Nem tagadom: belakmároztam. Kagylós-szarvasgombás spagetti, milánói szelet vegyes salátával, egy soha nem tapasztalt magas minőségű panna cotta és sör volt a menü. Nagyon kellemes volt a hazaút is, látni a tóparti házak fényeit... Már Comóban is látszott az, ami aztán a tavon végighajózva végig: magas dombok, hegyek, az oldalukban kis házakkal - megkapó látvány.

Másnap reggeli után - amit Marcello tálcán hozott be a szobámba - fél 11-kor indultam el hajóval Menaggio-ba. Ez a pici városka a nyugati parton fekszik, de már fenn, északon, a tó alsó két ágának egyesülése után. A nyugati ág alsó végében Como, a keleti ág alsó végében a sokkal iparosodottabb Lecco fekszik. Én a comói ágon hajóztam tehát felfelé. Azt kell mondanom, hogy ilyen természetes szépséget nagyon rég láttam, legutoljára talán pont a Garda-tónál vagy a Ligur-tengernél... Még Madeirán is túltett az a harmónia, amit tapasztaltam. A szubtrópusi portugál sziget, ahol márciusban voltam, tényleg elképesztő, de valahogy mégis máshogyan harmonikus. A Facebookon fenn van az album a tóról, de nem képes visszaadni az átélt érzést. Bár a hajóúton szinte végig borult volt az ég és csak Menaggióba érkezésemkor derült ki, én ennek ellenére a mennyországban éreztem magam. Már a hajóút elején eldöntöttem, hogy amilyen hamar csak lehetséges, többedmagammal visszatérek ide és akkor már nem csak a kikötőikből fogom nézni azokat a bájos településeket, ahol a hajó megállt. (Ez egy olyan járat volt amúgy, ami kevés helyen állt meg, van olyan, amelyik a legészakibb pontig megy és szinte mindenhol megáll.)

Lelkesedésem jeléül fel is sorolom őket, hogy a Google Képekben, ahol az én FB-s képeimnél sokkal szebb fotókat találtok, ti is elmerengjetek a nagyszerűségükben: Tavernola, Cernobbio, Moltrasio, Argegno, Comacina-sziget, Lenno (van itt egy látogatható villa is, a Villa del Balbianello), Tremezzo (szintén egy látogatható villa, a Villa Carlotta), Cadenabbia. 

Aztán kikötöttünk Menaggio-ban. A kikötőtől 3 percre, a hegyoldalban lévő hostelben töltöttem a 2. éjszakát. A hostel ebédlőjének és szobái kb. felének ablakai a tóra néztek, ami elképesztően gyönyörű volt. Ekkor már szikrázott a napsütés. Az én szobám ablakát sajnos az ellenkező irányban, a hegy oldalában lévő fák lombja súrolta és a mozgásérzékelős külső lámpa felvillanása sem nyerte el a tetszésemet, mivel függöny, na az nem volt az ablakon. De nem sok idő töltöttem az ezen való búslakodással, hiszen hátravolt az egész utazás kétségtelen csúcspontja: a tó két ágának találkozásánál fekvő csodálatos falu, Bellagio meglátogatása. Áthajóztam a következő vízi járművel, körbejártam a helyet alaposan, rengeteg képet csináltam, ami már most sokak tetszését elnyerte a FB-n, aminek nagyon örülök! Hiszen tényleg fantasztikus volt ezen a helyen lenni, s végig azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ez megadatott nekem. Eddigi utazásaim során ez nem nagyon jutott eszembe. A hegyek, a víz, a nap, az ég és a buja növényzet, s végül, de nem utolsósorban a színes házak olyan természetes, sallangmentes szépséget sugároztak, amit tényleg ritkán tapasztal az ember. Már kezdett lebukni a nap a szemközti, nyugati hegyek mögött, mikor a keleti parti Varenna érintésével visszaindultunk Menaggio-ba. Az alkonyatban a tó megint egy hátborzongatóan különleges arcát mutatta, nehéz volt betelni a látvánnyal, csak forgattam a fejem és kattintgattam a fényképezőgépem...

A vacsorám egy helyi, telt házas kisvendéglőben ezúttal egy Diavola pizza, egy házi tiramisù és egy fél liter bor volt, ami - mivel reggel óta nem ettem semmit - igen jól esett és persze finom volt, nem is kicsit. Ezután egy kisebb kikötői séta következett. A Menaggio feletti sziklára épített kis templom túlvilági módon tündökölt a sötétben - mivel a szikla nem látszott, az épület viszont ki volt világítva. A szemközti falvak fényei pedig legszebb balatoni perceimet idézték. Különösen boldognak éreztem magam ekkor. Aztán ezzel a remek záróakkorddal egy remek alvás reményében visszatértem hostelembe, ahol szobatársaim már vízszintesben voltak. Azt sajnos nem mondhatom, hogy egyből el is aludtam, mert a szűk szobában a 2 darab emeletes ágyon 4-en feküdtünk, és én az egyik emeleten aludtam, alattam pedig az ügyeletes horkoló medvének sikerült elhelyezkednie. Körülbelül 2 órán át hörfögött a szerencsétlen, egy-két ízléses és jól időzített fingással is feldobva az éjszaka első harmadának hangulatát. Ehhez jött még a fotocellás lámpa. Úgy felhúztam magam, hogy ketyegtem!!! A kurva anyádat! - mondtam már hangosan, miközben próbáltam az ágy mozgatásával rábírni arra, hogy átforduljon a másik oldalára. Ez aztán nagy nehezen sikerült és az éjszaka maradék kétharmadát én is alvással töltöttem.

Hát kérem, az úgy volt, hogy július egyik vasárnapján rájöttem, hogy mindjárt vége a nyárnak és az tarthatatlan, hogy ebben a közmegegyezéssel külföldön való nyaralásra kijelölt évszakban egyik irányban sem lépem át az országhatárt. Így felmentem az Orangeways honlapjára és foglaltam egy retúr prágai buszjegyet. Sajnos a buszút rettenetes volt. Bár az Ow. megkímélt Rob Scheider vígjátékaitól és egyéb "szellemi kútmérgezésektől" (Puzsér Róbert), a legendásan rázó Pozsony-Prága autópálya bizony legendásan rázott. Az a sztráda egy szégyen. Alvásdeficittel, elgémberedve ébredtem Prágában, ahol zuhogott az eső reggel fél 8-as érkezésemkor.

10 órakor viszont már oszladoztak a felhők és 12 órakor már verőfényes napsütésben indultam a város felfedezésére. A Hradzsínnak csak a bejáratáig mentem fel az első, pénteki napon. A fő program akkor ugyanis a Károly híd és a belváros volt. Kattintgattam rendesen az új fényképezőgémmel, hiszen a város régi részei valóban olyanok, amilyennek mesélik: minden fel van újítva, autóforgalom szinte csak célforgalomként, a hömpölygő turistaáradat ellenére tisztaság van (bár vasárnap este már bőven túlcsordulnak a kukák ott is, akárcsak Pesten), fantasztikus az egésznek a hangulata. Szóval pénteken Óváros, szombaton Kisoldal (a Vár alatti régi rész, itt laktam, a Nerudova utcában, ahol minden ház egy vizuális attrakció) és Újváros, vasárnap pedig a gyümölcsös-park és a várnegyed következett. Mindvégig 25-27 fokban, napsütésben, jó hangulatban, ügyelve a jó nagy alvásokra is, hogy bírjam a napi 10 kilométeres túráimat. Az időjárással tehát megint óriási szerencsém volt, mint Madridot kivéve eddig mindig! Tegyük még azt a plusz pontot hozzá, hogy mindeközben Budapesten 37 fok volt árnyékban. 

Hétfő reggel értem haza, egyenest dolgozni mentem a Népligetből. A buszút visszafelé még szörnyűbb volt, mint odafelé. De kibírtam. 

Prágában nagyon sok magyar turista van és az ismerőseim nagy része is járt már ott. Ami érthető. Nekem is csak az volt a célom, hogy a mókuskereket kissé megszakítva és a környezetemből hosszú idő után kiszakadva csak sétálgassak, megfigyeljek, feltöltődjek. Ezért szokásom ellenére most nem jártam egyetlen múzeumban sem. Azt már az első napon megfogadtam, hogy ide még visszatérek és mivel Csehország -az olcsósága miatt különösen!- érdekel, főleg a nyugati része (Cesky Krumlov, Karlsbad, Marienbad, Sumava NP, Cseh-erdő NP...), nem zárom ki, hogy ha az anyagiak miatt máshová nem is, ide egy hosszabb időre el fogok kirándulni.

Az egyetlen negatívum, amit megemlítenék, az a kulinária. Tudjátok, hogy a kaja nekem mennyire fontos. Nos, amit ettem, finom volt, de nem nyűgözött le. A főételek tökunalmas internacionális dolgok (bélszín átsütve, köszike), így levest és sörkorcsolyákat ettem, amik ízletesek, viszont nagymamám recept ismerete nélkül, pár perc alatt összedobja bármelyiket. S mindenhol szinte ugyanaz az étlap. Uncsi. Persze van kivétel, vannak kreatívabb éttermek - és horror árak. Szóval Csehországba inni megyünk, nem enni... :-) Ami pedig az ivást illeti, a legtöbb helyen azok a sörök voltak csapolva, amiket itthon unalomig ismerünk... Ami persze nem rossz. S mielőtt a Prága-fanatikusok felhördülnek, jelzem: tudom, az én hibám, mert utána kell nézni, hogy melyik (akár külvárosi!) sörözőben csapolnak "unortodox" márkákat, lokális finomságokat. Most erre nem volt energiám, de legközelebb ezt se fogom mellőzni, ígérem.

-------

Egyfajta szolgálati közleményként annyit osztanék még meg, hogy a WizzAir nemrég törölte a Forlíba tartó szeptemberi járatomat. Ezért jegycserés támadással Milánóba utazom! A Malpensa repülőtéren landolok szeptember 15-én, az első két éjszakát a festői Comói-tó partján, Comóban, illetve Bellagióban töltöm, s a harmadikat Milánóban, ebből kiszámolható, hogy 18-án érkezem haza. Az étkezéssel asszem nem lesz gond...

Kedves Barátaim! Bár sok idő, pontosan kerek 2 hónap van még a korábban e felületen beharangozott közép-olaszországi utamig, megszakítva a forró nyarat, egy újabb bejegyzéssel jelentkezem, több okból. Sorjában:

1. Közép-olaszországi szállásomat ma foglaltam le. Főhadiszállásom Rimini egyik hostelje lesz, a városközpontban.  Az útiterv véglegessé vált, sűrű lesz és erősen középkorias jellegűek lesznek a látnivalók. :-) Szeptember 14-én késő este érkezem majd, egyenesen a budavári borfesztiválról fogok menni a reptérre. :-) 15-én, szombaton reggeli után pesarói átszállással a hajdani erős városállamba, Urbinóba visz majd utam. Este visszatérek Riminibe, ahol vasárnap délelőtt a strandon kívánok heverészni, délután pedig átruccanok Ravennába, megnézni a csodálatos mozaikokat. Hétfőn pedig Ferrara és Bologna meglátogatása zárja kis kiruccanásomat. Mindez kiváló olasz ételekkel, borokkal és édességekkel lesz megfűszerezve. 

2. Lefoglaltam (korábban) Bari városába a WizzAir járatát, és lefoglaltam (ma) 3 pugliai városba a szállást is. Itt egy kis magyarázattal tartozom. A helyzet az, hangozzék ez bármily sznob módon is, hogy szeretem a tengert és mint fentebb olvashattátok, szeptemberben egy kis mártózás jut az Adriában, de semmi több. Egyrészt ezért döntöttem úgy, hogy még fürdenék a tengerben, s nyilván október elején ezt legdélebbre lehet csak megtenni. Másrészt Puglia egy csodálatos hely, magyarok és más külföldiek által kevésbé látogatott, s úgy volt, hogy tavaly májusban megvalósul egy 10 napos út oda, de aztán nem úgy lett. Harmadrészt én középiskolai éveim alatt kétszer voltam Itáliában, egyszer Piemontban (Oulxban), egyszer Liguriában (Genovában). A harmadik szervezett út pont az érettségi szünetre esett, nem mehettem. És persze Pugliába (Giovinazzóba) mentek a szerencsések. Azóta is irigylem az akkori 2.-os és 3.-os gimis társaimat, akik nagyszerűen érezték magukat. Úgyhogy pótolnom "kell" - de ezúttal sok utánajárást igényelt a szervezés. Ez azért van, mert Puglia elmaradott tartomány, a közlekedése sem hasonlítható az észak- és középolasz régiókéhoz, szállás tekintetében pedig különösen aggasztó, hogy ha nem couchsurfölsz, akkor apartmanokban kell laknod. Nos, ez velem is így lesz, bed and breakfast helyeken fogok lakni, a korábbiaknál komolyabb összegeket kell fizetnem szállásra.

Első éjszaka, október 6-án Bariban alszom. Másnap, vasárnap délelőtt Bari óvárosában barangolok majd, aztán a helyi vasút (FSE) egyik járatára szállok és a trullók vidékén átvágva, Alberobellóban és Locorotondóban megállva, Martina Francában kötök ki és ott is alszom egy szállodában. Az első nap tehát a bájos, kör alakú, kúptetejű, máig kutatott eredetű pici házikók, a trullók napja lesz.

Innen hétfő reggel továbbmegyek Leccébe, a barokk Firenzébe, de várost nem nézek, hanem átszállással Gallipoliba megyek, ahol az óvárosban, egy 16. századi villában fogok lakni, 1 percre a Jón-tengertől. A második nap tehát a tenger napja lesz.

Kedden dél körül visszamegyek Leccébe, ahol alapos városnézést tervezek és onnan megyek vissza Bariba. A harmadik nap tehát a barokk napja lesz.

3. S lesz persze 2013 is.

Először is egy egyéni út, 3 napos út Elzászba és Lotaringiába. Nancy városába Réka PhD-védése miatt készülök. S ha már ott leszek, a legutóbbi 2007-es látogatásomkor kimaradt kisebb elzászi városokat, Sélestat-t és Colmart se hagyom ki (Strasbourg megvolt, élmény volt). S persze a helyi lepényszerű finomságot, a flamenkuchent! S Bázelben, ahová repülni fogok direkt Budapestről (easyJettel lehet!), a Beyeler-gyűjteményt.

Aztán remélhetőleg a kollégista barátokkal április első felében egy újabb, 4 napos lisszaboni út, ezúttal Sintrát, a medditerrán Neuschwansteint is a programba foglalva. Ez hamarosan elkezd szerveződni.

Továbbá nyár elején 4 nap Salzburgban és környékén, semmiképp sem egyedül.

Aztán 10 nap Erdélyben, bepótolandó az idén elmaradt utat.

Aztán ősszel ismét Pugliába megyek, de akkor majd nem 3, hanem 6 napot és nem délre, hanem északra Baritól. Van mit nézni (Andria vára, Garganói-félsziget és a többi), s akkor átruccanok Basilicatába, a szomszédos tartományba is.

5. Elképesztően színes a mi bolygónk és elképesztő helyekre lehet menni... Rögtön ajánlanám Misi cimborám blogját, 4 hónapos latin-amerikai útjáról. Nemrég tért haza, webnaplója pedig nagyon informatív, élményszerű. New York - Rio de Janeiro - Uruguay - Argentína - Chile - Bolívia - Peru - Ecuador - Miami - London volt az útvonal, s a Húsvét-sziget és a Galápagos-szigetek sem maradtak ki. Szóval: www.lasamericas2012.blogspot.com

Utazgatnak mások is. Testvérem tavaly nyár után már másodszor egy táborban dolgozik az USÁ-ban, Maine államban, 1 hónap múlva lesz vége a munkának és akkor a jól megérdemelt pihenését Floridában készül eltölteni. Volt egyetemi csoporttársam Montenegróba készül 2 hétre, ahogy Bogi is (kedves cimborám, Amszterdamban voltunk együtt ősszel, ha emlékeztek a korábban írtakra). Ráadásul ő utána a szomszédos Albániába megy nyári egyetemre... Emese ex-lakótársam télen a Zöld-foki szigetekre készül. Egy Londonban lakó ismerősöm Peruban van éppen, a legjobb barátom Párizsban (azt annyira nem irigylem, már voltam ott), 1 hónap múlva pedig Bordeaux-ba és Biarritzba megy (ezt sokkal inkább irigylem), a jelenlegi lakótársam nemrég Skóciában volt egy esküvőn, Glasgow-tól északra, egy festői tó partján lévő kastélyban... 

Sokan ámulnak azon mennyit utazom és mennyire előre tudok tervezni. Ennek ellenére, ha 10-szer ennyi helyre mennék egy évben, azt sem unnám. Egy indiai asztrológus szerint ezek az utak nagyon kellenek nekem és sokat adnak. Ez teljesen így van. Tehát akkor szeptemberben mindenkit várok újra a monitor elé! :-) Arrivederci!

Tehát a CERN-ből kilépve folytattam utamat vonaton az alpesi ország nagyobb városai közül a minden kétséget kizáróan legszebbe, Luzernbe. Azt nagyon csipázom a svájci városokban, hogy a főpályaudvaruk konkrétan a belváros közepén van, ez kb. olyan, mintha a Keleti a Ferenciek terén lenne vagy a pécsi indóház az Apáca utcában... Szóval az ember kilép a csarnokból, miután tényleg másodpercre pontosan beért a szerelvény és rögtön ott lüktet a város körülötte, minden átmenet nélkül. Már ez egy különleges élmény. Én pontban este 7-kor érkeztem és még bőven nem volt sötét, ezért a tó (Négy kanton tavának is nevezik - Luzern, Zug, Schwyz és Unterwalden is birtokol egy szakaszt belőle) és a környező, a lenyugvó nap sugarában megcsillanó havas hegyek látványa beleég az ember agyába, ez biztos. Wow, wow és harmadszor is wow! Ekkor már tudtam, hogy ide érdemes volt eljönni. Az idő sajnos itt sem volt a legjobb és már nagyon életbe léptettem a takarékossági programomat, ha úgy tetszik, dübörgött a Széll Kálmán tervem, így nem mentem fel a Rigire, arra a hatalmas hegyre, mely a tó északi oldalán terpeszkedik, és ahonnan be lehet látni szinte egész Kelet-Svájcot, sőt ragyogó időben a Fekete-erdőt és a Vogézeket is látni lehet. A másik jelentős hegy a képeslapok többségén szereplő, a tó délnyugati csücskénél magasodó Pilátus. Ide is felmegy fogaskerekű és bizony innen sem lehet rossz a látvány. Lényeg a lényeg, már érkezésemkor eldöntöttem, hogy ide hamarosan vissza fogok térni és jó időben, jókedvűen felmegyek mindkét hegyre. Ámen.

Elfoglaltam szállásomat, sétálgattam vagy két órát, aztán nyugovóra tértem. Reggel csomagmegőrzőbe raktam a cuccomat és nekiláttam a város felfedezésének. Nyilván jelentős történelmi emlékekre az ország nyugodt történelme okán (is) nem kell számítani, de kedves, festett házikókra, hangulatos sikátorokra, szép hidakra és egy várfalra azért igen. Ezeket mind alaposan megnézegettem, okostelefonommal igyekeztem dokumentálni a kellemes látványt. A képeslapok szinte mindegyikén szerepel a város jelképének tekintett öreg, fedett fahíd, amiben festett fatáblák voltak, amíg 1993-ban le nem égett az egész műemlék. Tehát amit ma látunk, sajnos csak másolat. De így sem rossz végigmenni rajta.

Az egész hetes utazás egyik nagy élménye a Rosengart-gyűjtemény volt. Siegfried Rosengart egy híres műgyűjtő volt, aki több festővel is baráti kapcsolatot tartott fenn, de akit a legrendszeresebben látogattak egyetlen lányával, az Pablo Picasso volt. A lány nem ment férjhez. Picasso szépnek találta Angelát, s több portrét is készített róla különböző technikákkal. Sok képét megvették, aztán 2008-ban a leányzó (ma már egy kedves, szimpatikusnak tűnő idős hölgy) vett egy nagy épületet Luzern közepén és az egész gyűjteményt ott helyezte el. Földszinten kb. 30 Picasso, emeleten Picasso rajzai, fotók Picasso hétköznapi életéből, más festők képei Chagalltól Matisse-on át Pissarroig, alagsorban pedig 125 kis kép, főként akvarell Paul Klee-től, a legnagyobb svájci festőtől, akinek a színvilága engem különösen megfogott. Egyébként egyik leghíresebb képének reprója sokáig nagybátyámék lakásában lógott, szóval Klee volt talán az első nagy festő az életemben. :-) Summa summarum, ebben a kis múzeumban, ahol nincsen sem tömeg, sem teremőrök, nagyon kellemes órákat lehet tölteni, tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom. Ezután még megkerültem a Rigit és egy órára kiszálltam Schwyz városában párat kattintgatni. A vonatról leszállva tehénszagot és kolompszót észleltem és bizony egy kisebb csorda ott legelt nem messze egy dús füvű réten. Megvolt a svájci fíling... :-)

Ezután Zürichbe mentem, ahol egy rövidebb várakozás után, eléggé fáradtan felültem ismét a Wiener Walzerre. Ezúttal nem volt olyan szerencsém, mint odafelé, egy szemhunyást nem aludtam, nem nagyon fértem el rendesen a kínai és a cseh útitársam mellett. Hullafáradtan érkeztem egyik legkedvesebb, korábban már említett barátnémhoz, Rékához, akivel együtt töltöttem a délelőttöt, a délutánt pedig a Volksgerten egyik padján, relaxálva a melegben. A madridi vizes és a luzerni szárazabb hideg után Bécsben kvázi kánikula fogadott, s ezt a váltást megfáradt testem nem viselte könnyen. De azért jobb volt ott lenni, mint a Haller utcai NAV-ban senyvedni a gép előtt, persze még nagyobb melegben... Este 10-kor értem Budapestre. Most is fáradt vagyok. De nem alszom, mert az én drágáimnak írom a blogot, ugye!... :-) Remélem, olvassák páran...

BENYOMÁSOK, INFOMORZSÁK

- A kaja Madridban jó, rengeteg a kisebb falatozó és a nagyobb étterem. A tapasokban ritkán találtam változatosságot, körülbelül ugyanazt a 10 félét adják, esetleg egy kissé variálva. A budapesti Pata Negrának tehát nincs szégyellnivalója.

- Ami megmaradt még: a középületek hatalmasak! A legkisebb minisztérium volt akkora, mint a mi Nemzeti Bankunk. Hatalmas, hosszú, magas falak, vastag oszlopok, nagy ablakok... Grandiózus az egész. De nem építenek melléjük valami csillivillit ám! Egységes, harmonikus az épület-arculat. S ezen túlmenően, látszik a városon a tervezettség, hogy bizony, itt még a kukáknak is megvan a pontos helye, tisztaság van, harmónia.

- A parkokról már talán ejtettem szót. Nagy és nagyon kellemes parkjaik vannak, igazán irigyelheti őket nemcsak Magyarország, de más országok is. 

- A forgalom nem zavaró és nincs őrült közlekedés sem. Megállnak a zebránál, hebrencs temperamentumot én sehol sem tapasztaltam. Az emberek alapvetően kedvesek!!!

- Tény, hogy nagyon hangosan beszélnek. De ez medditerrán sajátosság talán, bár mondjuk a portugálok visszafogják magukat, szóval talán ez így általános lenne. Ez azonban engem nem zavart. Az már inkább, amire úgy látom, spanyolék ab ovo nem alkalmasak: egy idegen nyelven, jellemzően angolul kommunikálni. Nahát ez aztán tényleg ritkán ment. Mikor a repülőtéri rendőr japán kiscsajoknak annyit nem tudott kimondani, hogy left és right... Hát az már tragikomikus volt. Na mindegy, szóval mondod nekik angolul vagy esetleg franciául, ő meg fújja spanyolul. 

- Közlekedés, infrastruktúra kiváló, a buszokon van ingyen wifi, vonaton nem utaztam, a metró egészen kiváló, ki van táblázva, gyakran, sokáig és pontosan közlekedik és mint nálunk itthon a Combino villamosokon, az ajtón nyitó nyomógomb van, szóval az utasok nyitják az ajtót, ez praktikus és feltehetőleg energiatakarékos is. 

- Sötétben sem rossz ott lézengeni, sok szép és persze hatalmas épület ki van világítva, jól néznek ki. Apropó sötét: ittas embereket nem láttam, sem nagyon gyanús alakokat, persze ez szerencsétől is függ, de nem féltem semmitől.

- Bikaviadalra esélytelen bejutni (bérlet van rá), a flamenco-estek pedig egy átlag magyarnak nem megfizethetők. Talán majd egyszer...

- Bár a Pradóban az impresszionistákat megelőző korokból vannak a képek, és ezek a korok nem trendiek. (Nem hiszem, hogy pl. Pesten egy El Greco- vagy Rubens-kiállításnak bármikor akkora sikere lenne, mint egy Monet- vagy Van Gogh-ekszhibisönnek.) De a Pradoban azért olyan kincsek vannak, hogy hajjaj! Szóval nem kell mindig a trendi után menni. Én - mikor még úgy volt, hogy Madrid környékére is megyek - nem akartam a Pradóba bemenni, de végül azt hiszem, hogy nagyon jó döntés volt. Menjetek ti is be, nem fogjátok megbánni és biztosan lesz egy olyan kép, amely előtt szívesen elidőztök majd.

A blog most nagy szünetre megy. Észrevételek, kérdések mailben és Facebookon feltehetők. Szeptemberben következik Olaszország, 3 napra. És az utazások 2013-ban is folytatódnak, remélhetőleg nem egyedül, hanem egy kellemes társsal... és egy faszántos fényképezőgéppel!!! Nagyon köszönöm, hogy olvastátok, sziasztok, minden jót!

Most osztrak billetyuzetrol irok, leven, hogy Becsben vagyok. A vasarnap volt az utolso nap Madridban, es bar nem a tervek szerint alakult, vegul jol sult el. Persze az eso sajnos nem maradhatott el, volt benne reszunk boven. Igazi szeszelyes aprilisi ido volt Eloszor a modern KIO tornyokat neztuk meg, ezek messze eszakra vannak a belvarostol, es egymas fele dolnek 14 fokban. Aztan egy busszal lejottunk az Atocha palyaudvarig, ahonnan 2 perc a Zsofia kiralyne Muzeum, ahol a Guernica van kiallitva. Hat sajnos ezt beneztuk, mert kb. fel oraval erkezesunk elott bezart. Madridban minden nap sokaig nyitva vannak a muzeumok, hetfon is, ezert cserebe vasarnap viszont korlatozottan, nagyjabol 10-tol 2-ig. Ugyhogy errol lemaradva a Prado fele vettuk az iranyt es bementunk a botanikus kertbe, ahol egy egeszen hosszu, am az eso eleredteig igen kellemes setat tettunk. Magdusnak mar indult lassan a WizzAir gepe, igy muszaj volt ebedelnunk, sok hely viszont vasarnap leven zarva volt, egeszen kihaltnak mutatkozott a belvaros a korabbi napokhoz kepest. Talaltunk egy kockas teritos ettermet, amiben egy 20 tagu spanyol csalad szulinapot unnepelt. Irto hangosak voltak, nem tudtam eldonteni, hogy ez idegesitett-e vagy sem, de inkabb az utobbi. A kaja nagyon finom volt, 3 fogasos, ugyhogy jol is laktunk es olcso is volt. A falon pedig bikaviadalokhoz kapcsolodo fenykepek, plakatok, stb. Ezutan en meg elmentem a bikaviadalok arenajahoz metroval. Mkor kijottem a felszinre az aulujarobol, hatalmas eso zudult ram, <gy csak gyorsan korbeszaladtam az impozans epuletet. Aznap egyebkent volt viadal, ezt bizonyitotta a hatalmas sor a kasszaknal, esokabatban vartak az emberek, hogy a berletesek altal meghagyott maradek es egyben nagyon draga helyekre jegyet kapjanak. A masik bizonyitek, hogy a hatso kapun eppen akkor gordult be egy kisteherauto es abban elegge toporzekoltak a vesztohelyukre igyekvo bikak. Aztan veget ert ez a fel napom, mert elegem lett a hidegbol es hazamentem a konzulatusra. Istvannal egy jo bor es sajt mellett nagyon sokat beszelgettunk, aztan nyugovora tertem.

Reggel kimentem a repterre, es Genfbe az easyJettel vegul 25 perccel korabban ertunk, mint a menetrend altal eloirt. Szabi kocsijaval rogton az europai reszecskegyorsitoba, a CERN-be mentunk, amely Franciaorszag es Svajc hataran fekszik, egy 17 kilometer keruletu korben. A muzeuma nagyon jo, kicsi, es interaktiv es nem fizikusok szamara is elegge ertheto es igy elvezheto. Itt lathato peldaul a vilag legelso internetszervere. Eleg sok idot eltoltottunk ott. Aztan elvaltak utjaink, mert en megebedeltem es elmentem Luzernbe, ami aztan a legfantastikusabb nap lett az egesz uton. De errol majd a kovetkezo, zaro posztban.

Tegnap, azaz 27-én végre nem esővel nyitott az időjárás, sőt szinte egész nap megfelelőnek volt mondható, így aztán a szabadban voltunk egész nap. A hostelből való kicsekkolás után az Atocha pályaudvarra mentem, ami a világ egyik leghíresebbje, lévén, hogy tele van trópusi növényekkel a csarnoka, és ezekhez egy kisebb, kb. 150 darab teknőssel teli medence is társul. Az Atocha pályaudvarnál kezdődik és észak felé tart, a Cibeles térig (a Nemzeti Bankig) tart az itteni "Andrássy", amin majdhogynem teljesen végigsétáltunk. A fák hatalmasak és ha meleg lett volna, minden bizonnyal kellemes árnyékot adtak volna. Az út nagyjából kétharmadánál elfordultunk a belváros felé, ezen a sarkon van a Thyssen-Bornemisza Múzeum, továbbmenve pedig a Képviselőház épülete. Aztán ebédeltünk egy perui étteremben, ahol nagyon nagyon finom volt az étel. Én a Magyar Konyha előfizetője vagyok és ebben a gasztromagazinban olvastam a perui ételekről és gondoltam, ha már az útikönyv is ajánlja e helyet, érdemes lenne kipróbálni. Érdemes volt.

A nap hátra lévő részében mentünk tovább és tovább, sok kilométert legyalogolva. Az étteremből a fő tér ("Deák tér"), a Sol felé mentünk, majd következett a Plaza Mayor ("Vörösmarty tér") és a mögötte lévő piac, onnan a Királyi palota és környéke, a Campo del Moro park, ami sajnos zárva volt és itt egy rövid eső is elkapott minket. Aztán visszafordulva végigmentünk a Gran Víán, ezen a nagyon forgalmas sugárúton, aminek az építésekor egy egész negyedet lebontottak. Itt brutális, hatalmas, de tényleg elképesztően hatalmas épületek vannak végig. A Gran Vía túlsó végénél befordultunk egy kis utcába, ami egy nagyon barátságosa, szinte sikátoros negyedbe vezetett. A Bardém család éttermébe mentünk tapast enni. A falakon családi képek, filmplakátok, kellemes hangulat és nagyon jó fej pincér. A tapasok nem voltak drágák, filmekről voltak elnevezve. Carlos Saúra filmje, amiben Javier Bardém és Pénelope Cruz játszottak együtt, a Sonka, sonka például a sonkás krokett elevezése volt. De volt Torrente sajttál is, pedig tudtommal egyik részében sem játszott Javier eme jeles komédiának.

Ezután felvettem a csomagomat és a Madrid északi részében található magyar konzulátusra jöttünk metróval. Itt lakom a kulturális attasénál. Kellemes lakás, csendes kertvárosias környék kisebb, többnyire 4 emeletes tömbházakkal körülvéve. És van laptop és -mint látjátok- magyar billentyűzet. Szabiék durván másfél órát voltak itt, aztán visszamentek a Solnál lévő hostelükbe.

A mai nap, 28-a megint esővel kezdett, és estig nem is hagyta abba, így kézenfekvő volt, hogy múzeumoznom kell. Szabiék ma nem csatlakoztak hozzám. El is mentem a Thyssen-Bornemiszába és ott töltöttem a nap jó részét. Hatalmas állandó gyűjtemény, a báró és báróné minden korszakból gyűjtöttek, a modern részlegen Moholy-Nagy László művei is megtalálhatók. Sok kép kölcsön van adva különböző kiállításokra. [OFF: A Malagába utazó lányoknak, Eminek és Borinak a figyelmébe ajánlom, hogy a báróné ottani múzeumában lesz néhány tájkép pont akkor, mikor ott fognak nyaralni.] Volt egy tömeg, de nem zavaróan, nem tapostunk egymás sarkára. Szép komótosan végigjártam az egészet. Ezen kívül természetesen befizettem A kék ég címmel futó Chagall-kiállításra, ami szintén nagy élmény volt. Tehát abszolút megérte elmenni ide is. Utána bementem egy helyi franchise-ba, a Sonkamúzeum egyik egységébe, ahol egy teljesen átlagos kaját ettem, ami nem volt rossz. Ma nem nagyon akartam ínyenckedni, majd holnap estére tervezem ezt, szóval most pár szem krokett és két tükörtojás is megtette. Aztán visszajöttem ide. Vendéglátóm éppen az m2-őt nézi, mivel spanyol tévécsatornákat nem tud fogni... :-)

Holnap sajnos megint rossz időre számíthatunk, azért remélem, nem fog végig esni. A Zsófia királyné Múzeum lesz terítéken, aminek a fő látványossága Picasso Guernicája. Ha nem fog zuhogni, megnézzük a modern irodanegyedet és a tőle egy kőhajításra lévő Bernabéu stadiont is, persze kívülről. Focibolond tinédzser rokonaim kedvéért sem mennék be, meg kell elégedjenek egy külső fotóval. :-)

Közben az is eldőlt bennem, hogy jövőre mi lesz a fő utam: Lisszabon és Bilbao között valamennyi nagyváros, kb. 9 nap alatt. Májusra tervezem, remélhetőleg megvalósul.

24-en Becsbol indultam el a Wiener Walzer nevu ejszakai vonattal. Sankt Poltenben 3 utitarsambol 2 leszallt, majd Linzben a maradek 1 is, igy relative kenyelmesen, elfekve az osszetolt uleseken utaztam es probaltam aludni. Vorarlbergben, Bludenz varosaban ebredtem fel, hatalmas, havas teteju hegyek kozott. Feldkirch utan, Lichtenstein eszaki reszen atrobogva ertunk Svajcba, es percre pontosan ertunk Zurichbe. Reggeliztem, aztan setaltam egy nagyot a varosban. A to nagyon szep volt, az ido derult, szoval nagyon jol indult a nap. Es aztan jol is folytatodott, mert folytattam az utat es a delutant Bernben toltottem. Ott szinten egy nagy seta kovetkezett, a Szovetsegi Parlamenttol vegigmentem a Medve-arokig az egesz belvaroson. A Medve arok az Aare folyo mellett egy levalasztott partszakasz, ahol 4 medve lakik. Ok akkor eppen nem lofraltak ott, mert takaritottak a lakhelyuket, de kicsivel feljebb egy korulzart nagy godorben az egyikuk vigan maszkalt a turistak es a gyerekek nagy oromere. Itt lattam eloszor osszefuggo retoroman szoveget, nagyon erdekes/vicces volt.

Genfben Szabolcs cimborammal talalkoztam, es felultunk a madridi jaratra. Fel oras kesessel indultunk, ami Madridba erve haromnegyed orasra duzzadt. Utana a gepunk kb. negyed orat gurult, mar kezdtunk nyugosek lenni. Szerencsere a metro itt ejjel 2-ig jar. A repteren talalkoztunk Magdussal, Szabolcs baratnojevel es igy 3-an indultunk a belvarosba. Az o hosteluk ket metromegallora volt az enyemtol, igy elkoszontem es ejjel 1 korul vegre becsekkolhattam a Living Roof (nem eliras) nevu hostelbe. csendes, nyugodt, ketemeleletes, korfolyosos epulet volt ez es a 4 agyas szobamban egyedul voltam, a furdoszoba pedig pontosan szemben. Most is innen irok, kicsekkoltam mar es kertem meg egy laptopot.

Reggel en bementem gyalog a belvarosba, megnezegettem a fobb tereket, utcakat, Szabiek ekkor meg csak kb. ebredeztek, ugy volt, hogy ebedre csatlakoznak hozzam, de ez vegul elmaradt. Az ebedem nagyon finom volt, 4 fele tapast kertem. Ezek egyszeru etelek, aki esetleg nem jartas a spanyol gasztronomiaban, annak ajanlom a Kalvin teren a Pata Negra nevu tapas-bart, ami egyik kedvenc helyem Pesten. A kis adag tapast pincho-nak, a nagy adagot racionesnek hivjak. En kertem fott sonkat, sajtot, rakot es paprikas krumplit. Es jollaktam vele. Fizeteskor a pincer kihozott meg egy uveg edes gyogynovenylikort, meg egy jegkockaval teli poharat. Ez a likor nagyon finom volt. Mikor tavoztam du. 2 orakor, az eso, ami reggel ota apro cseppekben, am intenziven esett, mar elallt. De a hideg maradt, 10 fok korul lehetett a homerseklet. Ilyenkor az ember melegbe megy, en is igy tettem, belevetettem magam a Prado keprengetegebe. Egy nagyon nagy, de nagyon jol kialakitott galeria ez, Szabiek is megerkeztek, egy nagy szunetet tartva tenyleg sikerult megnezni a gyujtemenyt. A festoket nem sorolom fel, annyit emlitenek meg, hogy rengeteg Rubens van, es jo sok Goya. Neki az ugynevezett fekete kepei, ezek a sotet arnyalatu es negativ kisugarzasu festmenyei jelentettek nekem a legnagyobb elmenyt. De ne feledkezzunk meg Velazquezrol sem. A legpompasabb festmenye, a nyajas olvaso altal is ismert Las Meninas elott mindig legalabb 10 ember allt, alig fertem oda. de skerult, es el kell mondanom, hogy a mu tenyleg fantasztikus, es a terem tulso vegeben is megtartja a perspektivikussagat, szoval tenyleg nagy elmeny.

Mar majdnem 8 ora volt, mikor kijottunk a Pradobol, es a Retiro park fele vettuk az iranyt. Erzetem szerint ez a park nagyjabol a Varosliget haromszorosanak megfelelo meretu lehet. Egyszeruen fantasztikus. EZ BAZMEG PARK!!! Nem am pazsit nehany faval, mint a Hyde Park Londonban. Kb. a negyedet sem tudtuk bejarni, viszont rengeteg ember toltotte ott az idejet, gorkorisok, kocogok, kutyat setaltatok, stb. Ekkor mar jo ehesek voltunk, elmentunk egy Uborka nevu kockas teritos helyre, amit az utikonyvbol neztem ki, ott azonban nem szolgaltak fel tapast, pedig azt akartunk enni, viszont ajanlottak 2 utcanyira egy masik helyet, az El Cavo nevut, ami nagyon bejott. Ket pincho (iberico sonka, sult kecskesajt) es ket raciones (sajat tintajaval fott tintahal es mediumre sult steak sult krumplival) volt a kaja, hozza pedig 1 uveg feher es 1 uveg voros bort ittunk, aztan a borhoz meg nyomtatasul egy manchego sajttalat is letoltunk. Hat nem maradtunk ehesek, raadasul ez a husi akkora izelmeny volt, hogy belesajdult a lelkem. Mint a mogyoro!

Na szoval sikerult tegnap megint jo keson agyba kerulni, de hat ezert jottem, hogy elvezzem az eletet! Most delelott fel 11 van es hivott Szabi, hogy csak delben tudunk talalkozni az Atocha palyaudvaron, mivel megint nem sikerult felkelniuk... Onnan fog indulni a mai varosnezes. Ma a Thyssen Muzeum lenne soron, de azt hiszem, hogy ki kell hasznalni a relative jo idot, hiszen holnap esni fog, es a szabadban kell ma lennunk. Ugyhogy a magam reszerol intenziv varosnezest fogok javasolni, botanikus kerttel es miegyebbel, aztan holnap majd melegedhetunk a muzeumban. Vasarnap meg a Zsofia kiralyne Muzeum is hatra van, ez azert fontos, mert ebben van a Guernica, amit nyilvan nem lehet kihagyni es nem is fogjuk. Annyit meg megosztanek, hogy Madridban leszunk vegig, tehat anyagi - s mint latjuk - emberi okokbol Salamanca es Toledo ezuttal kimaradnak, Salamanca jovore, egy grandiozus, 1 hetesnel is hosszabb Lisszabon-Bilbao tura kereteben lesz megtekintve, leven, hogy a ket varos kozotti vasutvonalon fekszik.

Íme a 2. része a zengő ábécének Madeiráról és Londonról. A blog legközelebb 1 hónap múlva jelentkezik, madridi és luzerni kiruccanásom előtt. Addig is köszi, hogy olvastátok/olvassátok!

L, mint

lapas (M) - Csészecsiga, saját héjában, fokhagymás vajban sütve, citrommal tálalva. Az egyetlen herkentyű, amit úgy tűnik, nem szeretek. Erőteljes májas utóíze van. Amúgy nagyon szépen van tálalva és nagyon gusztusos maga az állat is. De részemről ennyi. OFF: A többi ilyen tenger gyümölcsét kifejezetten szeretem, ma is rákot és tintahalat ettem egy picinyke ázsiai étteremben itt Pesten, amit mindenkinek nagyon ajánlok, és igen, ez a kéretlen reklám helye. Rendelni is lehet! Próbáljátok ki! Nem talponállós kínai büfé! www.papirtigris.hu

latyakolás (L) - Akik nem a Vezér úti Kollégiumból ismernek vagy nem közeli barátaim, azoknak szómagyarázat: ez a sminkelés egy rendhagyó szinonímája. A londoni tömegközlekedési eszközököna brit lányok nyilvánosan végzik a magyar hölgyismerőseim által intim tevékenységnek tartott sminkelést.

M, mint

Monte (M) - Jó kis hegymászás volt ez a csütörtöki nap, mikor is egy parton elmajszolt bolo do caco (lásd B betűnél) után felmentem a Monte nevű városrészbe. Rettentő magasan van, meredek, kanyargós utakon lehet feljutni. Mindenki busszal vagy a libegővel megy fel, úgyhogy sok csodálkozó szempárral találkoztam, mikor róttam a meredeket. Kb. 4 óra alatt értem fel, jó pár pihenőt tartva. A látványért is megéri, emellett itt van egy templom, ahol utolsó királyunk, Habsburg IV. Károly nyugszik, aki itt élt száműzetésben, míg 1922-ben meg nem halt tüdőbajban. Van egy hatalmas botanikus kert, amiért túl drágának találtam a belépőt és a fő turistaattrakció, amit csak párosban érdemes kipróbálni szerintem, ezért nem tettem (bár a Travel Channelen is már nagyon tetszett). Ez pedig a kosárszán. Meredek utakon két markos helyi férfiú egy kosárszerű, talpas valamiben letolja a reszkető turistát pár száz métert elég komoly sebességgel.

Szent Márton templom (L) - A Trafalgar Square-en van ez a belül igencsak mutatós templom, amelynek híres zenekara van, Sir Neville Marriner vezetésével. Itt például a Figaro házasságának nyitányát játsszák: https://www.youtube.com/watch?v=rYTd3jWGYik

N, mint

növények (M) - Madeira az Atlanti-óceán virágoskertje és bár nem túl sok növény virágzott, amikor ott voltam, azért akadt néznivaló. A kifutópálya alapzatának oldalában is rengeteg virág van például. A funchali parkok pedig tényleg nagyon kellemesek. A Santa Catarina parkból, ami a belváros szélén van, a város nagy részét és az óceánt is látni lehet. Nagyon szerettem ott üldögélni.

Nastro Azzurro (L) - Szóval hogy van az, hogy az angolok híresek a sörükről és mégis, ezekben a franchise éttermekben és a szintén franchise szupermarketekben olasz sört kapni??? Érthetetlen! Amúgy a Nastro Azzurro nem rossz sör, de nem gondoltam volna, hogy 12 év után (akkor ittam utoljára, az olasz Riviérán) pont Londonban fogok újra inni.

O, mint

óceán (M) - Hát igen, ennek kékségével nem lehet betelni... Itt szólnom kell azért arról, hogy aki fürdeni akar, az egyrészt ne az Atlanti-óceánt, hanem a Földközi-tengert válassza, mert nagyon hideg a víz nyáron is, másrészt pedig Madeira szigetén egy nagyon pici strand van csak, ahová Marokkóból hozták a homokot. A szomszédos Porto Santo, ami egy jóval kisebb méretű és teljesen kopár sziget, viszont híres a strandjairól. Komppal lehet átmenni, Funchalból 2 és negyed óra az út időtartama. Majd legközelebb! :-)

olimpiai előkészületek (L) - Egyelőre a logót lehet látni csak, még nem oylan angy a láz, bár nagyon sok felújítás folyik a városban. Ottjártamkor például a Mallt is épp  felújították, ez a Buckhingam palota és a Trafalgar Square között húzódó, a Green és St James's parkot elválasztó út. Így ott nem tudtam szép képeket csinálni a munkagépek miatt.

P, mint

papagájvirág (M) - Más néven strelícia. Ebből elég sokat lehet látni a szigeten. Szép, narancsszínű virág, bár vázákban nem láttam, lehet, hogy nem nagyon divat ott virágokat vázába tenni.

Piccadilly Circus (L) - Egy tér, ami most kimaradt a városnézésből. Rajta kívül nem láttam még a Szent Pál katedrálist, a Towert, a Tower hidat és a Temze túlpartján sem jártam, pl. Greenwichben. Ennyi fért bele. Főleg azért, mert nem akartam hétfő délelőtt már metrózni, gyalogolni meg ilyen messzire nem. Hétfőn így a Kensington parkban nézegettem a hattyúkat a napsütésben és a Mayfair nevű negyedet jártam be (zsúfoltabb, mint Belgravia, de itt is ölég magas az egy négyzetméterre jutó külképviseletek száma).

R, mint

Ribeira Brava (M) - A kiránduláson Camara de Lobos és Cabo Girão után a 3. megállónk volt ez a szép parti falu. Ezután vetettük be magunkat a hegyekbe, és feljebb és feljebb kapaszkodtunk, fantasztikus látvány volt a hegyoldalba épült házikók garmadája, mindegyikhez kis teraszos konyhakert vagy épp szőlő. Aztán egy olyan kilátóhelyhez értünk, ami lélegzetelállító volt: mind a sziget déli, mind pedig az északi partját lehetett látni onnan. Ezután mentünk tovább a Paúl da Serra fennsíkra, amiről már írtam.

rádió (L) - Méghozzá zsebrádió kérem! Mikor a szállásomon a második éjszakát töltöttem, a színesbőrű hölgy bekapcsolta és francia adást hallgatott, majd lehalkította és belealudt. Én meg hiába szóltam hangosan neki, hogy Please switch off the radio, hát nem igazán mozdult meg a kérésre. Na gondoltam magamban, az alatta alvó angolul beszélő fiatal srác csak rászól majd, de az simán bealudt, a rádió meg csak szólt, negyedóránként szignállal, éjjeli beszélgetős műsorokkal. (Még ha zene ment volna... De nem, nincs nekem ekkora szerencsém se.) Végül az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a rádió nem szól. Na most vagy nem volt adás, vagy a nő lekapcsolta. Mindenesetre azt el kell mondanom, hogy ebben a hostelben a körülmények ellenére sokkal jobban aludtam, mint például Berlinben, ahol a 15 ágyas szobában piros vészfény világított egész éjjel. Megőrjített!

S, mint

Seixal (M) - Festői helyen lévő település az északi parton, kirándulásunk utolsó előtti állomása, egy kilátóhely mellett. Egy kiugró ormon épült a tenger felé, felette hatalmas hegyek... A sofőr azt mondta, a falu a szőlészetből él, de én nem nagyon láttam tőkéket.

Strand (L) - A belváros ütőerének is mondható, a már emlegetett Somerset House után itt találhatjuk az Ausztrál Házat, a King's College-ot, ahová számos híres ember járt és a Royal Court of Justice-t, ami mesekastély benyomását keltő, hatalmas épület. Meg persze itt is sok étterem, bolt és iroda sorakozik, például itt van a Gibraltári Kormány székháza is. S egymást érik az emeletes buszok és a taxik. Nyüzsi van ezerrel. 

T, mint

teleférico (M) - Igen, úgy látszik, ha Portugália területére lépek, akkor szembetalálom ezzel magam. Lisszabonban az expo területén fényképeztem a Tejo partjára épített teleférico-t, Guimarãesben pedig vendéglátóm unokáival ültem is benne. Itt Funchalban a Montera visz a partról a már korábban említett alkalmatosság, ugyanakkor Montéról egy rövidebb is megy a szomszédos hegyen lévő botanikus kertbe. Utólag úgy látom, jobb lett volna már szerdán, a csütörtöki hegymászás helyett befizetni rá és csütörtökön minibuszos kirándulásra menni, na de utólag nem nehéz okosnak lenni... 

Trafalgar Square (L) - Ottjártamkor irdatlan tömeg volt a téren, szóval nem a híres galambokat kellett kerülgetni, hanem épp a Szent Patrik-napot nagy banzájjal ünneplő íreket és ál-íreket. A Nelson-oszlop közelébe sem tudtam menni, tehát igyekeztm a teret jól kikerülni. Egyik irányba a Strand, a másik irányba a Mall, a kettő között pedig a Whitehall kezdődik, amiről még lesz szó. Szóval tényleg messze van a hangulatos piazzáktól ez a tér, de még Berlin Alexanderplatzától is. A járműforgalom is elképesztő.

U, mint

utolsó pillanatok (M) - A hostelből távozás előtt még sétáltam egyet a parkban, az avenidákon. Gyönyörű idő volt, 20 fok feletti hőmérséklet. A reptéri utolsó említendő pillanatom pedig egy korsó hideg Coral sör a becsekkolás után, az reptér erkélyén, az óceánt és Porto Santo szigetét bámulva. 

utolsó pillanatok (L) - A hostelből távozás előtt épp megjöttem a mayfair-i nagy sétámból, és útközben érintettem Chelsea északi részét is. Teljesen más az arculat. Alacsony meredekségű, egyszintes sorházak. Egészen hangulatos. Gatwicken pedig becsekkolás után a Marks and Spencer élelmiszerboltban (van ilyen!) beszereztem legkedvesebb barátomnak és magamnak sajtot és ittam egy jó gyümölcsbomba-italt. Ezeket a 100%-os leveket nagyon szeretem Nyugat-Európában, főleg a bogyós gyümölcsökből facsartakat. Már itthon is lehet egy-két boltban kapni, az ízélményért néha megéri. Szóval ismét egy kis reklám: Innocent a márkanév, a logó pedig glóriás gyerekfej.

V, mint

víz (M) - Levadát csak a fennsíkon láttam, de ami nagyon szembetűnő volt, a rengeteg kút Funchalban. És ezt ne tessék úgy képzelni, hogy magyar, aláhajolós kutak, hanem mind kicsi rézcsapos falikutak. Az avenidákra merőlegesen a piac mellett belefolyik az óceánba egy folyónak nevezett, széles medrű, ám alacsony vízbőségű patak, ami egy szakaszon drótráccsal van lefedve és arra lila virágú folyondár van futtatva. Jól néz ki.

Viktória (L) - A nagy királynő és császárnő nevét sok minden viseli, például a nagy pályaudvar, vagy hitvesével együtt az iparművészeti múzeum, amitől nem messze volt a szállásom. Két szobrát is láttam: a Buckingham és a Kensington palota előtt is van egy. Előbbi már az érett államnőt ábrázolja, utóbbi pedig az ifjú uralkodót.

W, mint

Winston Churchill (M) - A híres államférfi Funchalban a Reid's Hotelben lakott, ez az első komoly szálloda a hotelnegyedben, ami a Santa Catarina parktól nyugat felé hosszan elnyúló, forgalmas zóna. Továbbá Camara de Lobosban, kirándulásunk első állomásán egy később róla elnevezett szállodában festegetett. Nem volt nehéz ihletet találnia, ez a halászfalu tényleg nagyon szép. Erről ideszúrok majd a végére egy képet. Még egy megjegyzés: Churchillel Madeirán és Londonon kívül még egyszer biztosan "találkozom" idén: Luzerntől nem messze van ugyanis Brunnen, ahol nászúton volt.

Whitehall (L) - Fogalom, a kormányzati negyed. Itt van egyebek mellett a Nemzeti Adó- és Vámhivatal is. :-) Nem túl hosszú út a Trafalgar Square és a parlament között, innen nyílik a Downing Street is, aminek lakóit kicsit sajnálom, mert egy nagy vasráccsal lezárt félhomályos utcácskában legfeljebb a szemben lévő épületet látják. Különösön azért, mert január elején Gy. Ferenc (gúnynevein: El Quró, Gyurcsótány, stb.) korábbi, elutazásom előtt pedig O. Viktor (gúnynevein: Orbánc, Viktátor) jelenlegi miniszterelnökünk házánál jártam (és igen, majd elzarándokolok a kettejük között hivatalban volt, hangszerről elnevezett kormányfő házához is, perverz vagyok, mi tagadás). Szóval a lényeg: nem hiszem, hogy bármelyikük cserélne David Cameronnal. Mármint rezidenciát, s főképpen kilátást. Gazdasági  és közállapotokat meg más egyebeket - nos, azokat talán inkább. :-)

Z, mint

zene (M) - Valahogy nekem hozzátartozik Portugáliához a fado, vagy legalább valami utcazene. De nem, nem hallottam semmit sajnos. A bárokban is az aktuális angolszász slágerek mennek, nagy képernyős televíziókon futnak a klipek. 

zebra (L) - Gyalogátkelés Londonban: nekem furcsa volt. A baloldali közlekedést elég hamar megszoktam, de azt, hogy nincs minden kereszteződésnél lámpa például, néha aggasztónak találtam. Láttam, hogy türelmesen állnak a kocsik, de hogy mikor menjek át, az sokszor dilemma volt. Mindegy, Pesten legalább egyértelmű.

És most már tényleg jó itthon lenni. Zárom az írást, íme az ígért kép a végére. Sziasztok!!!

Mivel naplót internet hiányában nem tudtam vezetni, ezért most, épségben (gyomorrontás [Stockholm] és homo-rontás [Lisszabon] nélkül) visszaérkezve Bp.-re gondolataimat betűkhöz fűzöm és a (nem teljes) ábécéhez kapcsolok egy-egy madeirai (M) és londoni (L) információt vagy tapasztalatot. Évszámok helyett inkább kajára meg piára készüljetek... Képek nem lesznek, azokat majd a Face-en lehet megnézni. Íme az I. rész:

A, mint

angol paradicsom (M) - Szerdán érkeztem Funchalba, a Madeira-szigetek központjába és egyben legnagyobb, 120 ezer lakosú településére. Csütörtök reggel a hostelemmel pont szemben fekvő, hangulatos piacon sózott rám egy kedvesen agresszív kofa 4 féle maracuját és egyéb gyümölcsöket egy rövid kóstoló után, melyekből a legkisebb méretű volt ez a kesernyés utóízű gyümölcs. Ponchát (lásd az I betűnél) is készítenek belőle.

arctalan tömeg (L) - Már itt, az első szócikknél elárulhatom, elnézést kérve minden britomán barátomtól és üzletfelemtől: London számomra kiábrándító volt. Kis helyen sok ember, gépies mozgás, intenzív és egyben fárasztó tömegélményem volt, mely a hideggel együtt rányomta a bélyegét ott-tartózkodásomra. Ez persze nem jelenti azt, hogy soha többé ne mennék oda, pusztán csak annyit, hogy nem mostanában, az olimpiától meg Isten őrizzen mindenkit.

B, mint

bolo do caco (M) - Nagyon finom, vaslapon sütött madeirai kenyér, fokhagymás olvasztott vajjal kenik meg, néha kolbászt töltenek bele. Szerettem! 

Belgravia (L) - A szállásom South Kensingtonban, a Viktória és Albert (Iparművészeti) Múzeumtól 2 perc gyalogútra volt, s mivel nem nagyon akartam metrójegyre költeni, ezért a Victoria Pályaudvartól (elképesztő tömeg, brrr) gyalog mentem el szállásomra, áthaladva Belgravia negyed közepén. Ami szombat délután csaknem teljesen kihalt volt. A házak persze szépek, elegánsak voltak, de élettelen volt az egész. Sok ingatlan ebben a negyedben (és South Kensingtonban és Kensingtonban is) nagykövetség, ahol nyilván nem dolgoznak szombaton, illetve arisztokraták lakóháza, akik pedig hétvégén rókavadászaton vannak. Vagy nem?

C, mint

Cabo Girão (M) - A pénteki minibuszos kirándulás 2. állomása volt ez, Funchaltól nyugatra, egy 580 méter magas sziklafal. A látvány nem piskóta.

Courtauld Gallery (L) - Az egyetlen hely Londonban, amiért belépődíjat fizettem. A Strand nevű főutcán (mely a Trafalgar tértől a Szent Pál-székesegyházig fut, a Szent Kelemen templom után már Fleet Street néven) van a Somerset House és ennek egyik szárnyában van ez a kis, bő 1 óra alatt bejárható képtár. Többek között Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Rubens képei vannak kiállítva, kisebb barátságos termekben és zárás előtt nem sokkal tömeg sem volt. Egy régi kedves, jelenleg ott élő magyar ismerősömmel jártuk voltam ott egy volt osztálytársam javaslatára, aki a szomszédos művészeti intézetben tanult. Jó döntés volt elfogadni a javaslatot.

D, mint

döngicsélés (M) - Szürreális élmény volt a pénteki minibuszos kirándulás közepe táján a Paúl da Serra fennsíkon megállni és egy levada mentén sétálni. A fákkal sűrűn benőtt hegyek után ezen az 50 négyzetkilométeres, 1400 méter magasan fekvő területen száraz füvön és egy sárga virágú cserjén kívül ugyanis nem volt növényzet. Tehenek legelészték a füvet, egy felhő pedig szinte teljesen betakart mindent. Ami még megmaradt: a nagy csendben a méhek döngicsélése.

"dagadt csajok" (L) - Merthogy köztudatunkban az él, hogy a brit lányok bizony küzdenek a túlsúllyal, de szeretném e helyütt leszögezni, hogy tapasztalatom szerint ez csak a kisebbségükre igaz. Ettől függetlenül tényleg nem szép a lányok 95%-a, a szép maradék 5%-a pedig Kate Middletonra hasonlít.

E, mint

espetada (M) - Mivel Madeira a babérerdőiről is híres és ezek az UNESCO Világörökség címével is el vannak látva, kézenfekvő, hogy a Sziget Étele is kapcsolódik ehhez: babérnyársra vannak felhúzva marhahúskockák. Mellé sült krumpli meg saláta, persze öntet nélkül. Nem rossz, de különlegesnek sem mondanám. A hús nyilván jó minőségű, de se egy fűszer, se egy szósz. Persze ezt a fantáziátlan konyhát a szárazföldi Portugáliában megszoktam már, nem ért tehát nagy meglepetés.

eső (L) - Nem volt az a sokszor megénekelt londoni eső, hála a Magasságosnak, csak komoly hideg! Funchalban 23 fok volt, simogató szellővel, Londonban szélcsend ugyan, de 8 fok, mikor megérkeztem. És délelőtt szikrázóan kék, délután pedig borongós ég. Ennyi.

F, mint

Funchal (M) - Hegyre kapaszkodó, főként fehérre meszelt, építészetileg nem túl érdekes (hasonló) házikókból áll. A városközpont gyalog 20 perc alatt teljesen bejárható. Az óceán partján fut a Santa Catarina parktól a piacig (ami mellett laktam ugyebár) a kb. fél kilométeres Avenida del Mar, pálmafákkal szegélyezve, vele párhuzamosan, 60 méterrel feljebb pedig az ugyanekkora hosszúságú Avenida Arriaga, jacaranda-fákkal, egyik oldalon úttest, másik oldalon sétány. A kövezet, csakúgy mint Lisszabonban, itt, a belvárosban is fehér kockakő. A két utat összekötő utcákban vannak Madeira legfontosabb középületei, mint például a regionális tanács vagy a kikötő-parancsnokság. Mint minden nagyobb város, természetesen idővel ez is egybeépült a környező falvakkal, melyek most már Funchal negyedeit képezik. A leghíresebb és legmagasabban fekvő Monte (lásd az M betűnél).

franchise éttermek (L) - Londonban, a belvárosias részeken, illetve kijjebb, a főbb utak mentén franchise éttermek vannak. Ezek persze magyar szempontból még mindig elképesztően drágák. Jellemző, hogy azonos az étlap és főként ebédidőben csak egy igazi pincérhadsereggel kezelhető a tömeg. Van pizzás, olaszos, franciás, szendvicses, kávézós, stb. lánc. Van Meki meg Börgi is, de ezek száma érzetem szerint az előbbiekétől elmarad.

G, mint

guava leve (M) - Ez a gyümölcs nem tartozik a Madeirán termesztettek közé, lévén trópusi, de a Santa Catarina parkban elfogyasztottam egy nagy pohárral belőle, frissen facsarva és bizony nagyon finom. Magyarországon trópusi gyümölcskonzervben található meg, én is onnan ismertem és vágytam rá, bár nem gondoltam volna, hogy Európában lesz erre sansz.

Gatwick Express (L) -  34 fontért repít be 30 perc alatt a városba, a Victoria Pályaudvarra a reptérről. Emelett nagyon tiszta és kényelmes. Soha nem érjük meg, hogy egyszer Liszt Ferihegyről is negyedóránként suhanjon be egy vonat mondjuk a Nyugatiba. Költői a kérdés. A reptérről annyit, hogy itt nem minden szék karfás, szóval tudtam pihenni éjjel.

H, mint

hostel (M) - Egy ház 3. emeletén kaptam egyágyas szobát, 51 euróért 3 éjszakára külön fürdővel, tévével, telefonnal és napi takarítással. Emelett a recepciósok is fantasztikusak voltak, mindenben segítettek. Persze a legnagyobb előny a központi fekvés volt.

hostel (L) - Egy ház pincéjében kaptam egy 4 emeletes ággyal berendezett szobában egy ágyat 30 fontért 2 éjszakára, színesbőrű, horkoló, takonyszívó szobatársakkal és közös fürdővel. A recepciósok indiai bevándorlók voltak. Reggeli is volt ebben, két szelet pirítós, amit nem én, hanem az étkező sarkában gubbasztó gondnoknéni pirított. Nehogy elcsapják a vendégek a gyomrukat... De ő volt az egyetlen az ingatlanban, aki mosolyogni is tudott.

I, mint

italok (M) - Csakúgy, mint Lisszabonban és Észak-Portugáliában, az italok nem okoztak csalódást. A helyi sör, a Coral remek, csakúgy mint a poncha, ami cukornádszirupból, rumból és valamilyen gyümölcs levéből készülő, amolyan koktélszerű frissítő jéggel. Én maracujásat ittam.

internet (L) - Internetkávézót, bár nem sokat, láttam a városban, de feltételezem, hogy ha a Gatwicken 10 penny (közel 40 forint!) volt egy perc, akkor egy netcaféban még drágább lehetett. Szóval az itthoni eseményekről okostelefon+lopott wifi útján értesültem.

J, mint

jacaranda-fa (M) - A zsakarandának, spanyol nyelvterületeken hakarandának ejtendő fáról azt írja a Wikipedia, hogy a legtöbb faj összetett levele kétszeresen, néhányé egyszeresen szárnyalt, sok levélkével. Bugavirágzata élénkkék, illetve lila. Április-májusban virágzik. Vagyis én még pont lemaradtam róla, hogy lila virágba burkolózzon Funchal főutcája, no de ez már tényleg a nyafogás kategóriája. Ez a szócikk ismeretterjesztő, ezért azt is meg kell említenem, hogy én nem az útikönyvből, hanem szüleim könyvespolcáról ismerem e faj nevét, ugyanis H. E. Batesnek van egy ilyen című második világháborús regénye.

járművek (L) - Leszögezem: tetszettek a londoni emeletes buszok, de nem ültem fel egyikre sem. Ami meg még inkább tetszett: az egységes taxi-arculat. Nagyon aranyosak! A tube nevű metrón 3-szor utaztam, mindannyiszor sietnem kellett valahová. Magas vagyok, görnyednem kellett, mert a kocsik belmagassága bizony jócskán 2 méter alatt van. És tömeg és tömeg és tömeg. A metrón is, persze, hisz minden bokorba bemegy.

K, mint

kirándulás (M) - Több társaságnál be lehet fizetni egy ebédet is tartalmazó minibuszos kirándulásra. Sajnos ennek hasznát nem nagyon mértem fel, mikor utamat terveztem, talán emlékeznek azok, akik a blog elejét is olvasták, hogy levada-túrát terveztem. Szerdán akklimatizálódtam, csak a belvárosban és az erődítmény környékén járkáltam, csütörtökön Montéba másztam fel, és végül pénteken mentem el a West Tourra egy unott portugál sofőrrel, két angol nyanyával és két 30-as alkesz finn férfival, akik a 70 körüli anyukájukkal utaztak. Senki nem szólt senkihez. Mindegy, én azért élveztem a dolgot. Először Camara de lobosban álltunk meg, ami egy nagyon szép halászfalu, aztán a C betűnél említett Cabo Girao-ban, majd az R betűnél említendő Ribeira Bravaban, aztán egy 1007 méter magasan fekvő kilátópontnál, ahonnan mind a déli, mint pedig az északi partot lehetett látni. Csodás volt. (Ne felejtsük el, a sziget 55 km hosszú és 20 km széles.) Tovább menve a fennsíkon sétáltunk, döngicsélés, aztán leereszkedtünk Porto Monizba, egy kis 3 ezres faluba az északnyugati sarokban, itt volt a másfél órás ebédszünetünk, onnan pedig az északi parton alagutak sorozatán végigmenve álltunk meg először Seixal mellett (lásd S betűnél), majd Sao Vicentében (lásd V betűnél). Majd onnan haza Funchalba. A kirándulás 9-től 4-ig tartott. Az idő ragyogó volt. Utólag bántam, hogy előző nap a városban voltam és nem fizettem be egy délnyugati vagy keleti túrára. De majd legközelebb. Mert mondanom sem kell, bizony lesz legközelebb, de egészen biztosan nem egyedül. És nem egy brittel.

Szent Kelemen-templom (L) - A Strand ettől kezdve Fleet Street. Szombaton nagyon fáztam, kesztyű híján az ujjaim is el voltak már gémberedve, úgyhogy bementem ebbe a templomba melegedni. A Blitzkrieg idején a németek lerombolták, a háború után építették újjá és a háborús katonai áldozatok kegyhelye azóta. A padlón például az összes egység szimbóluma megtalálható, sok zászló és vitrinekben, hatalmas könyvekben az összes elesett neve. Ma is a Royal Air Force tartja fenn. És melegebb van, mint kinn az utcán...

Guimarãesban, ami Északnyugat-Portugáliában fekszik, családunk egy nagyon kedves barátját, egy angolul kiválóan beszélő hölgyet, Antónia asszonyt látogattam meg, aki jelenleg (bár saját lakása is van) egyetlen fiával, annak feleségével és két kiskorú fiúgyermekével él a városközponttól gyalog 10 percre. Megjegyzendő, hogy a település idén Európa egyik kulturális fővárosa.

Egyébként nagyon nagy területen fekvő, lombos fákkal borított hegyeken és hegyek közt fekszik. Ez Portugália bölcsője, a legelső fővárosa volt az országnak. Impozáns vára, szűk utcácskákból és hangulatos terecskékből álló belvárosa van. Van egy érdekes hely a belvárosban, a Szilánkok Pincéje, ami egy kis étterem, ahol igen jól főznek. Sajnos én nem jártam ott (más, fantasztikus menüket felszolgáló éttermek igen!), de ha jártam is volna, szegényes portugál tudásommal nem élvezhettem volna ki a fő vonzerejét: a káromkodást. Az étterem vezetője és a pincérek ugyanis felszolgálás közben brutális szövegeket eresztenek meg és messzi földről jönnek gasztroturisták, hogy ezt meghallgassák és jókat derüljenek rajta. Szóval ez egy ilyen kis liberális sziget a konzervatív országban. Érdekes.

Észak egyébként jó infrasruktúrájú vidék, autópályák hálózzák be, ugyanakkor festői falvakban itt is jól esik a pihenés. Antónia asszonyéknak egy 3 szintes nyaralója van az egyik közeli faluban, az erdő szélén, veteményeskerttel. 

Braga a megye központja, egy heggyel odébb van, szintén nagy területen fekvő, kellemes város. A város felett két kegyhely is van: az egyik a Jó Jézus templom, szép virágoskertekkel, csónakázótavacskával, szökőkutakkal, turistautakkal. A másik Sameiro, a felszínen szintén nagy templommal, a felszín alatt vallási konferenciaközpontként is működtethető altemplommal. A kilátás a városra és a környékre lenyűgöző.

Jártunk még más környékbeli helyeken is, de ezeket terjedelmi okok miatt nem részletezem, röviden kiemelném Póvoa de Varzim tengerparti üdülőhelyet, ahol az óceánba gyalogolva úgy éreztem, lefagy a lábam. Hát a víz nem volt több 14 foknál, de nem is fürdés volt a cél aznap, hanem a relax, ami meg is volt.

Porto - itt szervezési okokból sajnos fél napot töltöttem, pedig még legalább 2 és felet el kellett volna töltenem. Ez egy fantasztikus város! Nemcsak a belváros hangulata ragadja meg az embert, hanem az épületek között is van olyan, ami nagyszerű élményt jelenthet. Most csak a Szent Bento pályauvart emelném ki, ami a világörökség része a falait borító monumentális azulejo-k okán. Ezek azok a kék-fehér csempemozaikok, amik a portugál kultúra legfontosabb részét képezik, a házak igen tekintélyes hányadát Lisszabonban sikátoros negyedeiben ezzel burkolták (itt, Északon nem annyira gyakori).  

Persze kóstoltam portói bort is. A vendéglátók féltette, hogy mi lesz, ha a harmadik pohárka után berúgok, de meg se éreztem. Igaz, rendesen ebédeltünk előtte, volt, ami felszívja. Evidensnek gondoltam, hogy mivel ez egy nagy kikötőváros, valami tengeri herkentyű lesz a napi menüsorban. Nos, alig volt hal. Északon ugyanis húst hússal esznek, hiába van ott a tenger. Portóban például a pacal a Város Étele, de ezt kihagytam, roston sült karajt ettem salátával. Salátát, amikor csak tudtam, fogyasztottam, finom borecettel. Otthon is. A fejessalátájuk és paradicsomjuk nagyon ízletes és mivel önállóan nem, csak salátaként fogyasztják, sosem mulasztottam el kérni. 

Sajnálatos, hogy Magyarországon ez a vidék nem olyan népszerű turistacélpont, pedig érdemes felkeresni és én nagyon örültem, hogy megadatott 1 hetet ott töltenem. Odafelé és visszafelé megint megálltam Svájcban. Menet Genfben, visszafelé Interlakenben, a Jungfrau lábánál töltöttem egy éjszakát. Sajnos a világ legmagasabban futó hegyi vasútján, a Jungfraujochon idő és pénz hiányában nem tudtam utazni, de ezt remélhetőleg sikerül hamarosan bepótolnom. (A vonat a hegy belsejében, spirál alakban meg körbe felfelé, Svájc-mániás ismerőseim szerint pótolhatatlan kaland.)

A bejegyzést az aktuális kultfőváros egyik szép, egy pohár ital elfogyasztására balzsamos kora őszi estéken kiválóan alkalmas terének képével illusztrálom.

Sejtettem, hogy ez az út jól fog sikerülni, de hogy ennyire... Lisszabon után Stockholmnak már csak ezüstérem juthatott. Feledhetetlen tavaszi pihenés volt ez a pár nap, ahol az Estrela negyed kivételével egész Lisszabont bejártam, már az első napon - úgy, hogy a genfi repülőtéren egy szemhunyást nem tudtam aludni, tehát eléggé fáradtan érkeztem meg - kb. 10 kilométert gyalogoltam az Alfama negyedben, ami egy magas dombon épült és már nem is sikátorokról, hanem lépcsőkről kell esetében beszélnünk. Annyi mindent írhatnék a városról, de akkor reggelig itt ülhetnék a számítógép előtt, szóval a blog egyik legfontosabb üzenete következik: LISSZABONBA EL KELL MENNI, NINCS KECMEC. (Bödőcs Tibor vasárnap megkérdezte a New Orleans Klubban tartott fergeteges estjén, hogy "És ha van kecmec? Akkor mi van?", ugyanis szerinte ez egy bugyuta magyar töltelék-félmondat, és asszem igaza van.)

Oh, Istenem, az a balzsamos levegő, azok a gyönyörű parkok, a feketemintás-fehérmacskaköves (vagy néhol fordítva) térburkolatok, a szomorúfűz méretű, dúslombú fikuszfák(!), a kardhal és más halak (persze a tányéromon), a kivétel nélkül nagyszerű sajtok és kivétel nélkül nagyszerű ház borai, a 10 ülőhelyes, a dombokra csilingelve felkapaszkodó villamoskák, a hangulatos siklók, a sejtelmes utcák és egy nem elhanyagolható gótika-élmény: a Jeromosok kolostora, amit egész egyszerűen halálos bűn kihagyni a Belém nevű városrészben valakinek, aki szereti a szépséget.

Egy kis színes persze ismét kijutott, de Stockholmtól eltérően nem az ásításom volt színes. A világ állítólag 30 legjobb hostelje közé (szerintem kellő alappal) választott, a város 3 fő tere közül az egyiktől 3 percre lévő szállásomon a második este egy meleg spanyol srác a sötétben az ágyamhoz lopakodott és telefonja kijelzőjén a követező feliratot villantotta az arcomba: "Are u gay?" Én írásbeli interpellációjára adott elutasító válaszommal azonnal kikeveredtem a homokviharból, úgyhogy vállat vonva tért nyugovóra. Az ilyen villanyoltás utáni coming-out állítólag nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban megszokott dolog. Nálunk azért még nem nagyon. Ha például ez az eset a Verőcén évente megrendezett Magyar Sziget egyik faházában esett volna meg a reláció másik oldalán egy hungarista pólóban szundító Jobbik-törzsszavazóval, nézetem szerint a kis hispán kályha már nem élne. Mellesleg két igencsak szemrevaló leányzóval utazott, akiknek hasonló kérdésére adott "NEM"-válaszom valódiságát gondolkodás nélkül testi síkon is bizonyítottam volna. 

Bázelben az egyik legjobb barátomat, és túlzás nélkül az egyik legokosabb magyar lányt, Rékát látogattam meg, aki most Bécsben él. Réka franciául PhD-zik EU-jogból a Nancy-i Egyetemen, de nemcsak egy ragyogó elme, hanem emberileg is igen komoly minőséget képvisel. A jövendőbelije, a svájci német Michael pedig szó szerint egy tünemény.

Nádas György szerint valószínűleg Svájcban nincs kabaré, mert nincs semmi, amin az emberek bosszankodnának, semmi abszurdum, ami velünk, magyarokkal naponta megesik. Hát, azt kell mondanom, hogy ez igaz és Helvécia tényleg maga Meseország. Nincs itt most hely felsorolni, hogy miért. Talán elég a legeslegelső élményt megosztanom: 4 nyelven kértek elnézést a vonaton a tisztelt utasoktól, mert a Genf-Bázel vonat 4 percet késett... Bázel fekvése nem olyan festői, mint más svájci nagyvárosoké, de megvan a hangulata, a jó levegője, a nyugalma, a hagyományai. Mindenki figyelmébe ajánlanám a Tenguely Múzeumot, ahol gombnyomásra életre kelő mobil szobrokat lehet megcsodálni és persze életre kelteni. Nekem csak erre a múzeumra volt időbeli és anyagi lehetőségem, de Bázelben még rengeteg van ezen kívül és nem is nagyon kell egyensúlyozniuk a lét és nemlét határán a remekül működő mecénási rendszer miatt. Ott jártamkor pedig - sok más svájci városhoz hasonlóan - karnevál volt, ami korántsem akkora pozitív élmény, mint az ember gondolná, 10-20 ember alkot egy csoportot, felöltözik egyfajta jelmezbe, és egy idegesítő frekvenciájú fuvolán és dobokon játszva vonul keresztül-kasul a városon, ami bokáig érő, a szivárvány minden színét felvonultató konfettifolyamban úszik. Persze szigorúan szabályzott a dolog, mert magánszorgalomból nem öltözhetsz be, kötelező csatlakoznod egy csoporthoz. De azért túléltük, bár hazafelé tartva Réka kapott a nyakába egy fél kiló konfettit, ugyanis hozzám hasonlóan nem viselt egy drágán megvehető spéci kitűzőt, ami megvédte volna attól, hogy szabad prédává váljon.

Képünkön a lisszaboni szállásom feletti miradouro, azaz kilátóhely. Itt várni a napfelkeltét/naplementét bizony életre szóló élmény. Várom, hogy visszatérhessek!!!

Egy Dániában megismert nagyon kedves ismerősömet látogattam meg, akinek családja a szlovén-horvát határhoz közel, egy Hrovaca nevű kis faluban él, egy nagyon szép vidéken, maga a vendéglátóm viszont a hétköznapokat a szlovén közszolgálati televízió szerkesztő-riportereként tengeti egy olyan lakásban, ahonnan a ljubljanai várat lehet látni...

Mondanom sem kell, Szlovénia már teljesen Nyugat. Szűk 3 napot töltöttem ott, de amit tapasztaltam, abból azt kell leszűrnöm, hogy 1992-ben (mikor családommal Magyarországra költöztünk) álmodozhattunk ugyan arról, hogy hamarosan utolérjük Ausztriát, de 2012-ben még arról sincs értelme álmodozni, hogy utolérjük Szlovéniát. 

De félre a magyar pesszimizmust (realizmust?), beszéljünk a zganciról (ejtsd: zsgánci). Ez egy igen ínycsiklandó étel, és amiért nagyon érdemes megkóstolni, az az, hogy - legalábbis számomra - megnyerően elegyíti a savanyú, sós és édes ízvilágot. A savanyúságot káposzta, a sósságot tepertő, az édességet pedig puliszka biztosítja. (Kép a szöveg elején.) Ezt az ételt a vendéglátóm készítette el nekem, mielőtt elmentünk volna a város szélére, a Colosseum nevű plázába, ahol egy dugig telt óriási teremben megnéztük A király beszéde című, számomra igen kedves filmalkotást. Emellett sok egyéb finomságot is elpusztítottam, kiemelném itt a hazánkban méltatlanul ismeretlen szlovén borokat!

Mosolyt fakasztó volt néha, hogy milyen pici a fővárosuk, pl. nincs a buszpályaudvarnak épülete és fedett kocsiállásai, gyakorlatilag egy sugárút egyik felében van kialakítva a buszpályaudvar; a parlament nem nagyobb, mint egy kisebb pesti színház; a Nemzeti Múzeum gyűjteménye pedig körülbelül 6 kisebb szobában elfér. Magyarország tehát igazi középhatalom. :-)  De ennyi jókedvű, kedves, önzetlen és igényes polgárral szerintem a velünk szomszédos országok közül - jelenleg - csak Szlovéniában lehet találkozni. Már csak miattuk is érdemes lesz jövőre hosszabb ott-tartózkodást terveznem, és akkor nem beszéltem még az ismert nevezetességekről, amiket illene abszolválni: Bledi-tó, Isonzó völgye, a Szlovén Alpok, a tengerpart és a többi.

Erre 2010. december elején került sor, mikor úgy döntöttem, hogy meglátogatom Stockholmban, konkrétabban egy 20 emeletes "diákszálló" 14. emeletén, egy kb. 12 négyzetméteres szobácskában egy svéd lánnyal lakó magyar lányismerősömet. Svédországban a diékok nem kollégiumban élnek, hanem a hallgatói önkormányzattól bérelnek nem kevés pénzért többedmagukkal igencsak picike lakásokat.

Először a Skavsta repülőtérhez közel eső Nyköping nevű kisvárosban döbbentem rá, hogy a feltöltőkártyás mobil konstrukció bizony nem nagyon működik. Tehát hosszasan kellett a nagy hóban, a mínusz 10 fokban telefonfülkét keresnem a városban. Nos, az jó darabig nem volt található, sőt a járókelők sem tudták a különben két utcából álló belváros közepén, hogy hol lehet ilyen. Végül ráakadtam a fő tér egy abszolút eldugott, sötét sarkában egy kivilágítatlan telefonfülkére, s egy szimpatikus helyi fiatalembert szólítottam le, hogy váltson nekem aprót hozzá, mivel SEMMI nem volt nyitva. A pénzváltás helyett ő kölcsönadta a mobiltelefonját, így a kérdés megoldódott.

A vasútállomás mellett álló nyköpingi hostelben egy 8 ágyas szobában aludtam egyedül, recepció csak reggel volt, kódos ajtón kellett bemenni, a kódot előtte már e-mailben megkaptam, a szobakulcsom egy kódos széfben volt egy borítékban, rajta a nevemmel. Tekintve, hogy a nap nagyobb részét Budapesten, a munkahelyemen és fővárosunk utcáin és lakói között töltöttem, igen nagy melegség öntötte el szívemet a skandináv BIZALOM ilyen megnyilvánulása láttán. Másnap reggel kicsekkolás következett és a kedves svéd recepciós hölgy keksszel és teával kínált. Majd elutaztam Gdanskba, ahol 3 éjszakát töltöttem egy hostelben. Ezúttal egy 10 ágyas szobában voltam ismét csak egyedül. 

Csodálatos volt a város, bejártam minden zegzugát, és nagyon finomakat zabáltam. A kedvenc helyem a Vörös Ajtó nevű étterem volt, egy régi fotókkal és régimódi berendezéssel dekorált 7 asztalos pici vendéglő. A Belváros 3 párhuzamos fő utcájából az egyikben volt megtalálható, előtere nem volt, így olyan érzésem volt, mintha egy pesti polgári család nappalijába érkeztem volna a 30-as évek végén. Na és az ételek... Csakhamar rájöttem, hogy a lengyel konyha nagyon ínyemre való.

Ezután a stockholmi élményeimet egy katasztrofális, hányós gyomorrontás árnyékolta be, mert egyébként voltam a Nemzeti Múzeumban (fantasztikus hely, állandó gyűjtemény nélkül!), a Zene Múzeumában (ahol meglepetésemre az összes létező afrikai dobot bemutatták, viszont az ABBÁ-nak 2 négyzetmétert hagytak, a Roxette pedig meg sem volt említve) és a Skanzenben. 

Természetesen a két legnagyobb attrakció, a Vasa Múzeum és a Városháza (megtoldva a Királyi Kincstárral) már az előző út során ki lettek pipálva, ezért választottam más látnivalókat.

A heveny okádás okát nem nagyon tudtam azóta sem megfejteni. Az aznapi ebédem ugyanis nagyon finom volt, lévén, hogy a Miniszterelnöki Hivatal ebédlőjében sikerült elköltenem. Érzésem szerint a palacsintámon lévő tejszínhab okozhatta, amibe egy sárga bogyót kevertek, ami csak a tundrán él meg. De ez csak spekuláció, a lényeg az, hogy még nem volt olyan, hogy egy ilyen feltörekvő élmény után két napig fájjon a mellkasom(!), de most ezt is megtapasztalhattam.

De Stockholm továbbra is nagy favorit, elegáns, tiszta város, és látszik is rajta, hogy egy nagyhatalom fővárosa volt. Akár egy hétvégére is megéri elugrani, mindenkinek csak ajánlani tudom. Az persze megjegyzendő, hogy drága, nem kicsit, nagyon.

Képünkön ezúttal Gdansk rakpartjának részlete.